„És jön a zene. Összerándulunk az ismeretlen mélyből fölkorbácsolódó majdnem-kín szenvedélytől, izzadva, izgulva, zuhog a gyönyör ránk – bár sokkal ártatlanabb fajta, mint az ősök gondolnák, ha most ránk nyitnának. Nem egymást izgatjuk föl ennyire: a Hang teszi. A síkos glisszandó. Az ilyen-még-nem-volt.”

Falcsik Mari prózája a gyerek- és ifjúkori eszmélés, az első gyönyörök és csalódások idejébe visz vissza, s aztán tovább – az emlékezet hajszálcsövein. Nem annyira a nosztalgia borzongató-kéjes érzésének felszítását szolgálja ez, bár egyszerre gyönyör és fájdalom, a szavak gyönyöre és a lélek fájdalma, ahogy egy fiatal lány úgy érzi: a világ árvája lett, fölrobbant otthonáé, hiába-szerelméé…
De nem… nem nosztalgia ez, inkább az örök – „igazi” – idő ritmusa: az élet minden örömének és fájdalmának átélése még egyszer, irodalommá varázsolva: saját kis és nagy tragédiákkal és az élet során a tudat mélyére űzött sejtelmes történetek előhívásával: mintha csak film készült volna róluk. A történetek főhőse többnyire ő maga, a szerző, Mari, de lehet az apja is (aki széppé mitologizálja az életét), lehet egy gyerek, akit nem szeretnek (mert akit szerettek, meghalt), lehet Poncius Pilátus és Magdaléna, és lehet egy kisvárosi alkoholista apa elől menekülő fiú…
És minden történet közben szól egy dal – s talán mindegyik történet zene is egyúttal: a szó, a költő ezúttal prózai szava hol csitító, hol karcos, fölkavaró zenévé változik: hol dörzsös ritmus szól benne, hol fémes gitár, hol az a visító síkos glisszandó.