Én mégis gyűlölöm Sztálint - Staube kiitta a konyakját -, következetlen volt, puhány, nem volt mersze határozni a legfontosabb kérdésekben, az értelmiség és a parasztság szövetségét játszotta ki a proletariátus ellen... szarházi, kibaszott egy szarházi! Az a legundorítóbb, amikor egy zseniális ember képtelen jól sáfárkodni a tehetségével. A Vörös Hadsereg lefejezése a harmincas évek elején a legnagyobb jótétemény lett volna, de 37-ben és 40-ben a legnagyobb bűn volt! Az elhájasodott parasztság likvidálása, a parasztgazdaságok kirablása, a kolhoztized bevezetése mind-mind zseniális lépés, nagyszerű, de...
Egy féllábú veterán, aki átélte Leningrád blokádját (vagy mégse?), egy szexterápiát gyakorló országos bajnok sportlövőnő, egy sztahanovista funkcionárius és egy kisfiú (akinek nemzedéke talán még "megmentheti Oroszországot"): ők a négyek. A négyek terveznek és szerveznek valamit, valami fontos, talányos és titkos, talán megváltó tettre készülnek. Ennek érdekében gyilkolnak, kínoznak, őket kínozzák, az emberi lelemény legvégső határait feszegető kegyetlenséggel. Gyötrelmek és kínok árán haladnak a cél felé, és jutnak el a távoli... hová is?
Vlagyimir Szorokin regénye a szovjethatalom alatt született, annak a végnapjaiban. Talán annak a totális diktatúrának akarta megadni a kegyelemdöfést.
Hová juthat el az ember erőszakkal és kegyetlenséggel?
A kérdés nyitott. És félő, hogy a válasz napjainkban fog megérkezni.
