A harmincéves Carli egy marburgi kávéházban dolgozik. Építészmérnöki tanulmányait abbahagyta, mert imádott olasz nagyszülei halála után mély gyászba zuhant, és elképzelése sincs, hogyan tovább: a marburgi közös albérletet nem neki találták ki, és a kávéházban végzett munkája sem éppen telitalálat. Az egyetlen fénysugár az életében a legjobb barátnője, Fritzi.
Ám egy napon minden megváltozik: törzsvendégük, Fabrizio egyik napról a másikra elmarad, és Carlit nem sokkal később az idős férfi végrendeletének felolvasására hívják. Megtudja, hogy Fabrizio örökséget hagyott rá Firenzében. Carli mindent maga mögött hagyva elindul a napsütötte Toszkána szívébe, ahol a kanyargós utcácskákon sétálgatva és az olasz finomságokat kóstolgatva nem csupán a városba szeret bele. Egy napon pedig rábukkan egy régi levélre, és nyomozni kezd...

Részlet

- De hisz ez fantasztikus! - ujjongott Fritzi olyan hangerővel, hogy gyorsan a karjába kellett csípnem, majd bocsánatkérő pillantást vetettem a vendégeinkre. - De hisz ez fantasztikus! - suttogta erre újra boldogan. - Én is olyan szívesen mennék, imádom Firenzét! Imádom az olasz napsütést és az életvidám embereket, a toszkán szőlőhegyeket és az ételeket, a pizzát!
- Hogy lehet imádni Firenzét? Zsúfolt, forró és büdös.
- Mi? Nem, egyáltalán nem az. Ahogy a város ott ragyog alattad aranylón, amikor fönt állsz a Piazzale Michelangelón. Vagy amikor egy helyi bárban belekortyolsz egy hűsítő aperol spritzbe, miközben az Arno mentén sétálgatva a lemenő nap utolsó sugaraiban gyönyörködsz...
- Arra a barna szennyvízcsatornára gondolsz, ami a várost átszeli?
Fritzi ideges pillantást vetett rám.
- Egyértelműen hiányzik belőled a romantikus szemlélet. Na igen, mindjárt fel is hívom a régi osztálytársamat, Steffit, talán át tud venni tőled néhány órát. Jó ideje mellékállás után kutat. Talán néhány napra is be tud ugrani helyetted.
Bár nem szándékoztam különösebben sokáig Firenzében maradni, bizonyára beletelik majd egy kis időbe, ha az adásvételt elejétől a végig el akarom intézni. Megköszöntem Fritzinek, és hamarosan rá kellett jönnöm, milyen nehezemre esik aznap a munka. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. Tekintetem akarva-akaratlanul, újra és újra az üres asztalt leste, mintha továbbra is bármelyik percben megpillanthatnám ott Fabriziót. Teljesen lefoglaltak a gondolataim, a Fabrizio Polival és az életével kapcsolatos kérdések, az elkövetkező napok tervei, a lakás, amit oly sokszor elképzeltem, valamint a kérdés, hogy mit kezdek majd a pénzzel, ha eladtam az ingatlant - feltéve, ha tényleg hoz valamit a konyhára.
Az első és legfontosabb egy új lakás, ez világos. Végre saját magam lehetnék. Egyelőre bele se mertem gondolni. De amikor arra a kérdésre került sor, hogy mi lenne a következő, elakadtam. Mégiscsak keressek magamnak egy műszaki rajzolói állást egy építészirodában, vagy lehet, hogy a pénz nem csak arra elég, hogy a diákhitelt kifizessem, hanem arra is, hogy akár saját vállalkozásba kezdjek? Esetleg nyithatnék egy saját kávézót? Hisz az legalább valami olyasmi lenne, amihez értek, még ha nem is voltam benne biztos, hogy valóban erre vágyom.
Bár igazából semmi értelme előre spekulálni, míg meg nem tudom, mennyit kaszálhatok a lakással. Ezért próbáltam inkább elterelni a gondolataimat, és a munkára koncentrálni - természetesen hiába. Újra és újra két érzés között ingadoztam: a Fabrizióval szembeni bűntudat, ennek az elmúlt napokban váratlanul olyan közel került, pedig csaknem idegen embernek a halála miatt érzett bánat, és a hirtelen jött eufória között, hogy végre lehet, valami megváltozik az életemben. Vajon Fabrizio is pontosan ezt akarta az örökséggel?"

Megjelent:
Pauline Mai
Levendulakék boldogság

Előkészületben:
Pauline Mai
A szerelem almazöld