Francis Fukuyama világméretű vitát kavart 1992-ben megjelent, A történelem vége és az utolsó ember című könyvével: szociológusok, újságírók, politikusok próbálják cáfolni azóta is – hol felszínes érvekkel, hol komolyabb elemzésekkel – azt az alaptételét, hogy az emberiség történelmi fejlődése a végéhez ért, mert a liberális kapitalizmusnak nincs és a jövőben sem lehet reális alternatívája. Az amerikai társadalomkutató 1995-ben megjelent újabb tanulmányában, a Bizalom-ban immár a „történelem után” kialakuló gazdasági világrendet elemezte, s olyan kérdésre kereste a választ, amely az új demokráciák számára akkor különösen fontos volt (sőt máig is alig veszített aktualitásából): a felszínen is könnyen látható statisztikai adatok mögött milyen rejtett mechanizmusok működnek, amelyek befolyásolják, sőt gyakran alapvetően meghatározzák egy-egy nemzetgazdaság sikerességét. Más szóval: ugyanazon politikai rendszer mellett mitől képes gazdasági csodát produkálni az egyik ország, míg a másik krízisből krízisbe tántorog. Fukuyama szerint a gazdasági élet elválaszthatatlan a kultúrától: azoktól az „irracionális” értékektől, amelyek az erkölcshöz, a közösségi szellemhez, a családhoz, a valláshoz kötődnek, s ezért a túlnyomórészt érdekekkel és racionális válaszokkal operáló neoliberális közgazdaságtan csak korlátozott mértékben érvényes rájuk. A modern társadalmak legfőbb feladata ennélfogva a társadalmi bizalom, a társadalmi tőke magas szintjének megőrzése vagy megteremtése, mert ennek hiánya legalább olyan mértékben akadályozza a gazdaság fejlődését, mint a fizikai tőke szűkössége. Fukuyamának ez a nagyívű, a világ számos sikeres avagy küszködő nemzetgazdaságát aprólékosan elemző tanulmánya meggyőző kísérlet a liberális és a konzervatív eszmerendszer szintézisére.