Milyen embert hozott létre a „szocialista” társadalom? Milyen, akár pozitív, akár negatív ösztönöket épített belénk a szabadság elementáris hiánya évtizedeken keresztül? Meg tudtunk, meg akartunk-e változni a bukása óta, vagy továbbra is makacsul magunkban hordozzuk az akkor kialakult reflexeinket? És milyen emberi tragédiák rejtőznek az egyszerű szókapcsolat, „a kommunizmus bukása” mögött?  Efféle kérdésekre keres választ a szerző, de nem száraz fejtegetésekben, hanem számtalan emberi sorson keresztül. Évtizedek óta gyűjti ezeket a történeteket a közelmúlt fáradhatatlan krónikásaként, és az emberek megnyílnak neki, mert látják, hogy igazi empátiával szólítja meg őket. 2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”. Az utópia hangjai című ciklus eddig öt könyvből áll, ezek a huszadik századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit kutatják: a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút, a csernobili katasztrófát és a Szovjetunió széthullását. A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker „az emlékezet őrzőjének” nevezte a fehérorosz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy „talán jobb lenne elfelejteni őket”. „Én nem szavaztam ezekre a rohadékokra! Én más rohadékokra szavaztam!”