Egy szokványosnak ígérkező szombat délután, egy facebookra hanyagul kiposztolt régi családi fotó, és a felbukkanó emlékek hatására váratlanul kinyílik a teljes album. Előbújnak belőle az évtizedek óta némán ott lapuló családtagok, és mesélni kezdenek, ahogy azelőtt soha. Felszínre törnek a féltve őrzött titkok: az ávós nagybácsiról és a málenkij robotban odaveszett nagypapáról. Az idegenlégiót megjárt rokonról és a tizenhárom évesen zsidó gyerekeket mentő furfangos unokabátyról. Miért nem faggattam ki őket sokkal előbb? Szinte mindenki elment már, aki beszélhetne, nincs kitől kérdezni. Hiszen még a saját anyámról is alig tudok valamit! Milyen lehetett tizennégy évesen egyedül maradni a nagyvárosban? Kibe kapaszkodott, kinek panaszkodott? Miért sírt annyit, és miért akart annyiszor meghalni? Miért csak most akarom mindezt megtudni, amikor már csak töredéke fog eljutni hozzám mindannak, ami rám is tartozott volna, ami segíthetne sok mindent megérteni a saját életemből? Mindannyiunknak van egy fotóalbuma, amelyben megbújnak ők, akik minden kérdésre megadhatnák a választ. Éltek ahogy tudtak, álmodtak és titkokat őriztek, szerettek és hazudtak, próbáltak boldogok lenni, ki így, ki úgy. Sorsukban, mint cseppben a tenger, ott a huszadik század történelme, és én is, meg te is, akik magunkban hordozzuk őket. De vajon emlékszel-e rá, melyik fiók mélyére rejtetted?
