"Lukács-tanulmányaim személyes kérdéssel indultak; ezt már szakdolgozatom idején (1982) is tudtam. Adva volt egy filozófus életút, Lukácsé, akinek indulásának (1906-1908) tapasztalatai, önmagának feltett kérdései közel álltak akkori magamhoz és a 80-as évekre forduló világ adta kérdésekhez. Mi több, dilemmái jórészében is osztozni tudtam. Úgy láttam, Lukács a Drámakönyv és az esszékorszak fémjelezte kezdetek után több mint egy évtizeden át többé-kevésbé jól azonosítható lépéseken át haladt válaszútjain, miközben dilemmái új, önálló, nem-dialektikus alapozású filozófia ígéretét is hordozták, centrumában a disszonancia-tannal. A következő alapkérdést kellett feltennem magamnak. Hogyan lehet az, hogy ez az önelvűen építkező, dilemmákban bővelkedő filozófia, amelynek az 1918-as fordulat is szerves része volt, az 1920-as évek közepétől teoretikusan sekélyessé válik, pártos elköteleződésében pedig olyan úton haladt tovább, mely egyre érintetlenebbnek tűnik a történeti-társadalmi tapasztalatoktól, belátásoktól, és ezért számomra egyre elfogadhatatlanabb lett? Érteni véltem valakit, aki filozófiai kérdésekben faggatja a világot, és így - dilemmákban - faggatja magát. Érteni véltem azt is, hogy teoretikus válaszai dialógust alkotnak. Mégis azt kellett látnom, hogy noha gondolati változásának lépései következeteseknek tűnnek, annak, ahová végül megérkezik, már roppant kevés köze van ahhoz, ahonnan elindult. Ez adta az alapkérdésemet. Mi zajlik le Lukács életművének első két évtizedében?"