„– Ő akarja, hogy elmenjünk – mondja, miközben a szeme sarkában megjelenik egy félmosoly, ami azonban egyáltalán nem vidám. Inkább zavart. Egy zavart félmosoly – Az anyám akarja.
– De miért? – András nem érti. Pedig ismeri ezeket az embereket. Bélát, Ágit, Manci nénit. A Steineréket. Jobban ismeri őket, mint az osztálytársait. Jobban, mint a bandatagokat. Még annál is jobban, mint amennyire a saját nagymamáját, a Paulát ismeri. És mégsem érti.
– Már megint zsidóznak – Steiner Béla szeméből eltűnik a félmosoly, csak egy furcsa fintor, egy idegen grimasz marad a helyén. – Anyám ezt már átélte egyszer. Nem is olyan régen.
– És ő mégis itt akar maradni?
– Senki nem tudja, hogy hol van eltemetve az apám – András még nem látta a barátját sírni, és most sem sír a Béla. A hangja rezzenéstelen, ahogyan beszél, csak az a furcsa fintor a szeme körül, csak az olyan, mintha mégis sírna. – Anyám szerint a könyvekben. A könyvekben van eltemetve az apám. Ezért aztán az anyám soha nem fogja elhagyni azt a rohadt könyvtárat.”
 
Szurdi András Legendák könyve című önéletrajzi regénye az „emlékcsapdák” ellen harcol. Vagyis a könyv beszélője, Kőrösi András úgy akarja fölidézni gyermekkorának történéseit, hogy közben elkerülje az emlékezés legendásító túlzásait, utólagos ráfogásait. Ez az önmagával való szigorúság és a mikrorealista pontosság segíti abban az emlékezőt, hogy bár a személyes múlt képei élesen exponáltak, mégis hitelesek maradjanak. De úgy is mondhatjuk, hogy a Legendák könyve azt beszéli el, hogy Kőrösi Andrásból, aki saját magát gyáva kisfiúnak tartja, hogyan lesz bátor kamasz. Mesés történet, de igaz.