„De hát… de hát te két hónapig csak fingorásztál és káromkodtál!
Ne legyél igazságtalan, mert menstruáltam is, és azt is az emberek orra alá dörgöltem.
De hát… de hát ezt én is meg tudnám csinálni!
Korrekt. Csak miért nem csinálod? Miért nem csinálod azt, amit tudsz, ahelyett, hogy amiatt vagy mérges, amit én tudok?”
 
De mit is tud valójában Benedek Ágota, aki a furcsa nevű, Rumbarumbammra keresztelt naplójában keresetlen őszinteséggel számol be mindennapjairól? Megnevettet bennünket például. Jólesik bepillantani abszurditásokban bővelkedő életébe, ami éppen azért izgalmas, mert annyira más, mint a sajátunk.
Felszabadít, mert bárkin és bármin élcelődik, ha arról van szó, de önmagát sem kíméli.
Inspirál, mert folyamatosan gondolkodik, reflektál önmagára és a világra. És bár elsőre azt gondolhatjuk, semmi közös nincs bennünk ezzel a karcos humorú, harmincas éveinek
elején járó nővel, végül rájövünk, nagyon is tudjuk, miről beszél.
És alig várjuk a folytatást.

Részlet a könyvből:
„Elmondom a kedvenc viccem.
És Annamarinak is ez a kedvenc vicce. És valahányszor kérlel, hogy meséljem el újra (meg újra), előre a szája elé kapja a kezét, hátha ezúttal nem szabad nevetni. (?)
A nagyanyám, aki egy csodálatos asszony volt, és számos meglévő és jövőbeni tetoválásom ihletője, évekkel ezelőtt felhívott egy verőfényes őszi délutánon, és bús hangon közölte velem, hogy az akkori fiúm, Máté, meghalt.
Hmm.
Ja, köszönni, sosem köszönt, azt felejtsd el. Felveszed és annyi, a csávód meghalt. Ingattam a fejem mosolyogva, hogy: Máté nem halhatott meg.
Máté meghalt.
Ismét. Elmagyaráztam neki. Hogy Máté. Él.
Máté meghalt.
Mondtam neki, hogy annyira él, hogy az imént engedtem ki az ajtón, és Mamikám, nem akarod tudni, hogy miket csináltunk, amiből kiderült, hogy él!
A nagyanyám ekkor elhallgatott, elgondolkozott, és még annak a pillanatát is hallottam, azt a csendet, mikor leesik neki, hogy tényleg hülyeséget mondott, és azzal a lendülettel szólalt meg újra, hogy kijavítsa:
Jaj, Máté él! A mostohaapád halt meg.
Szabad nevetni.”