Bejrútban, Buenos Airesben és később Amerikában egy komcsi országból érkezett, vicces, idegen srác voltam, itthoni kamasz barátaim szemében pedig a fura fiú, aki Beatles-számok helyett argentin szambákat penget a gitárján. Idegenben büszke magyar voltam, itthon pedig egyike azoknak, akik elhitték, hogy ez a Nyugat és Kelet között ingázó "Kompország" már Európa. Ahogy Ady írta száz éve. Azóta mintha Európa és a világ is egyre jobban ingázna. Keresné a helyét. Úgy éreztem, nekem is újra végig kell gondolnom mindazt, amit eddig életről és halálról, szeretetről és gyűlöletről, szerelemről és családról, hitről és rítusokról képzeltem. De még a hétköznapokról: evésről, ivásról, öltözködésről, lakókörnyezetünkről is. Humorral, könnyedén, nehogy megijesszem magam. Tudom, végső válaszok nincsenek, csak végső kérdések - ez a könyv is csupán amolyan szubjektív világpillanatkép. Egy másik kultúrába érkezve a félreértések és az atrocitások egy része abból is fakad, hogy az idegen nem ismeri fel a jeleket. Wayaman, az idős amazonasi indián például képtelen volt megérteni, hogy ha az antropológia szakos diáklányok olyan kedvesek vele, simogatják, puszilgatják, akkor miért nem akarnak vele a függőágyba is menni.