A legfontosabb történetek épp azzal kezdődnek, hogy megpróbáljuk örökre elfelejteni őket.
Az 1950-es évek közepén Alice Shipley újdonsült férjével az egzotikus Tangerbe költözik. Alice a múlt elől menekül, ám egy nap váratlanul beállít hozzá régi barátnője, Lucy. Kollégiumi szobatársakként egykor elválaszthatatlanok voltak, de már jó ideje nem beszéltek egymással. Lucy szeretné helyreállítani a régi jó viszonyt. Alice akár örülhetne is ennek, hiszen magányosnak érzi magát és képtelen hozzászokni a marokkói életformához, Lucy pedig – aki mindig is vakmerő és független volt – segít neki, hogy az végre ki merjen lépni a lakásból, és felfedezze a várost, ahol él.
Alice azonban hamarosan ugyanazt éli át Lucyvel kapcsolatban, amit diákkorukban: úgy érzi, Lucy minden mozdulatát ellenőrzi, és szinte megfojtja a szeretetével. Alice férje, John ráadásul váratlanul eltűnik, és Alice lassan mindenben kételkedni kezd: kapcsolatában a titokzatos barátnővel, döntésében, amelynek következtében Tangerbe költözött, s még a tulajdon ép eszében is…
„Meleg van, hamarosan itt a nyár. A nap már leszállni készül, az égbolt különös, mandarinszínt ölt, közeleg a vihar. Ilyenkor, ha lehunyom a szemem, és beszívom a forró, sűrű, szinte fenyegető levegőt, újra érzem Tanger illatát. Lágy illat ez, mint a sütőkemence melege, de nem füstös, inkább a pillecukoréra hasonlít, csak nem olyan édeskés, mint az. Sokféle fűszer keveredik benne, akadnak ismerősek, mint a fahéj, szegfűszeg vagy a kardamom, de bújik benne valami tökéletesen ismeretlen aroma is. Megnyugtató ez az illat, mint egy gyermekkori emlék, ami körülölel, bepólyál, és az eljövendő boldogság ígéretével kecsegtet. Mindez persze ámítás. Mert a megnyugtató illat fátyla alatt legyek donganak, csótányok surrannak, éhes macskák kísérik rút tekintetükkel minden mozdulatodat.”
 
„Olyan ez a könyv, mintha Donna Tartt, Gillian Flynn és Patricia Highsmith közösen írtak volna forgatókönyvet Hitchcock számára. Lélegzetelállítóan izgalmas, és sűrű atmoszférája van.”
Joyce Carol Oates