A kötet egy speciális, 1945 utáni jelenséget vizsgál, ugyanis mindennapi életünk részévé vált a következmények nélküliség, amely általános értékválsághoz vezetett. A könyv elsősorban a Rákosi- és a Kádár-korszak funkcionáriusgyerekeinek írói munkásságát és emberi hátterét vizsgálja. Olyan alkotókkal, elsősorban írókkal foglalkozik, akik szüleik révén súlyos terheket örököltek és hordoznak. Ez a témavilág elválaszthatatlanná vált a közelmúltunktól; a kötetben szereplő alkotók műveikben továbbörökítették családi és egyéni feldolgozatlan traumáikat. Ezek a legtöbb esetben a társadalom lelki, szellemi s legfőképp morális bénultsága miatt megválaszolatlanok maradtak. Azzal is szükséges foglalkoznunk, hogy mi marad ránk az alkotásokban, valamint lelkileg és szellemileg mi történt az érintettekkel.
A könyvben taglalt kortárs írók műveiben a múlt újraíródott, olyan torz módon, ami nem segítette a rendszerváltás utáni lelki és szellemi megtisztulást. A mű az irodalmi teret vizsgálja, ugyanis több nemzedék él a funkcionárius, ávós és belügyes világ íróinak és fiainak múltjában, amelybe egyénileg beleragadtak.
A Rákosi-, majd a Kádár-féle diktatúrát kiszolgáló funkcionáriusok gyerekei irodalmi munkásságáról, motivációiról készített múltfeltáró elemzésnek járulékos része az előző nemzedékek felelősségével foglalkozó Felfal a múlt című fejezet. Szükséges látnunk a 20. század második felében is a generációk egymás iránti felelősségének hátterét. A lelki és szellemi összefüggéseket is fel kell tárnunk, mert - ahogyan Tamási Áron vallotta - "az igazságot is meg lehet szokni".
Fejünk felett a kettős struktúrájú nemzetben - világlátásban, történelemszemléletben és mentalitásban - végérvényesen megszűnt valami. Tillmann J. A. a németségről fogalmazta meg: "itt él egy nép apák nélkül, mintaképek, mesterek, királyok és istenek nélkül, sőt, a múlttal kapcsolatos használható emlék nélkül". Mi, magyarok is hasonlóan vagyunk ezzel. A magánemlékek önellentmondásokban feleselnek a történelmi valósággal. Ez utóbbi elhomályosítása s figyelmen kívül hagyása, illetve a közömbösség kialakítása: lelkeket mérgező és félreértelmező szépirodalmi művekként van jelen az életünkben.
ARDAY GÉZA (Bp., 1973) irodalomtörténész és író. A Károli Gáspár Református Egyetem elvégzése után, 2000-től irodalomtanárként, majd egy évtizedig a közigazgatásban, minisztériumokban dolgozott. Tanulmányai, esszéi, kritikái és recenziói folyóiratokban jelennek meg. Legutóbb megjelent önálló kötetei: Magamhoz rendeződtem (2021); A sorskereső (2021); Errefelé sok a valóság (2019); Aki mindent másként lát (2018). 2002-től a Magyar Írók Egyesületének tagja, munkásságát József Attila-díjjal is elismerték.