1921. január 16-án a budapesti Szabadság téren több tízezer ember jelenlétében felavatták az irredenta szoborcsoportot. Az irredenta olasz szó, jelentése a „meg nem váltott, fel nem szabadított", amely arra utalt, hogy voltak olyan olasz lakta területek, amelyek az olasz egyesítés után még más államokhoz tartoztak. Az irredentizmus kifejezést használták arra a mozgalomra és eszmére, amely a trianoni békediktátum által idegen államoknak ítélt, történelmileg Magyarországhoz tartozó területek visszaszerzésére irányult, amelyeken hárommilliónál több magyar élt kisebbségben. A felavatott szobrok ezért viselték címükként a négy fő égtáj nevét, így is utalva az elcsatolt területekre. A négy szobrot fél évvel a diktátum aláírása után állították fel, ezzel is kifejezve azt, hogy a magyar társadalom elutasította ezt a rákényszerített állapotot, és megfogalmazta azt a törekvést is, hogy ezen változtatni kell. A szobrokat a kor elismert művészei készítették, akik még a következő évtizedekben is meghatározó mesterei voltak a magyar szobrászatnak. A könyv ezért is vállalta fel, hogy nem csak a négy égtáj szobrát, a két világháború közötti magyar művészeti élet szervezeteit és működését mutatja be, hanem Kisfaludi Strobl Zsigmond, Pásztor János, Sidló Ferenc és Szentgyörgyi István élet- és művészi pályáját, valamint jelentős alkotásaikat is.