„Sürgető szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. Kinéztem magamnak egy hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje. A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK! Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába -egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjon. Torkomszakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mert az első lépésektől fel nem robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt noszogattam, hogy lóduljon, és hozzon ide valakit egy detektorral. Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacolva a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket."
