A normákkal és szabályokkal szembeni lázadás tüze ott lobog minden kamaszban. Olykor felgyújt ezt-azt, de melegíti a lelket és megvilágítja az utat, az utakat. Sérülést okozni furcsamód csak később szokott, amikor már kisebb lánggal ég, vagy éppen, hogy parázslik. Az ember csodálkozva fölé hajol, egyet sóhajt, s a légáramtól feltáncoló láng megperzseli az arcát.

A többség felnőttként a járt útra lép, az elvárások közé szorított, a teljesítmények mérföldköveivel gondosan kiszabott, a generációk által simára csoszogott, a konformizmus biztonságába vezető ösvényre. Könnyebb ott haladni, mint éhesen, fáradtan botorkálni az övig érő gazban. Mihály, az Utas és holdvilág hőse jó darab életet megtett már az úton, épp a legnehezebb szakasznál tart, ott, ahol még érdemesnek tűnik visszafordulni, de már lehetetlen. S ha mégis sikerülne, ha mégis vissza lehetne szaladni a kamaszkori álmok és tervek képzeletbeli világába, akkor merre tovább? Milyen viszonyban a társadalommal, ha nem a részeként? Használni, mint egy zseni? Kihasználni, mint egy szélhámos?
Kivonulni belőle, mint egy aszkéta? Végleg hátra hagyni mindent, és eltűnni örökre, mint egy eszmény? Vagy csak sodródni mából a holnapba céltalanul? Úgy volt, hogy ami ezekhez kell, az a nagy ideák mellett csupa jelentéktelen dolog, elég hozzágondolni a jövőhöz, s majd lesz magától. Lesz elhivatottság, rajongás, lelkiismeretlenség vagy épp hit, bátorság, lesz pénz. És ha nem lett? Vagy épp csak annyi, amennyi a járt útra elegendő?

"Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."