A ?korabeli kritika értetlenül fogadta ezt a ?rendhagyó" regényt, Emily Brontë egyetlen prózai alkotását. Még nővére, Charlotte is jóformán mentegetni, magyarázni, szépíteni próbálja ezt az elemi erejű, jóformán a semmiből kiszökkent alkotást ? az Üvöltő szelek második kiadásához, 1850-ben írt előszavában ?primitív műhelyben, egyszerű szerszámokkal" készült, gránittömbből durván faragott szoborhoz hasonlítja immár halott húga regényét. Ma már a Brontë nővérek közül a kritika is, az olvasói közvélemény is Emilyt tartja a legnagyobbnak, az Üvöltő szelek-et nemcsak jobbnak, mint akár a Jane Eyre-t, hanem világirodalmi rangú műnek, a 19. század egyik reprezentatív nagy regényének. Gyűlölet és szerelem együttélését, egymást erősítő-romboló hatását Emily Brontë előtt talán senki, azóta is csak kevés alkotó érzékeltette ilyen elemi erővel. Emily Brontë ? írja Ruttkay Kálmán ? ?nem moralizál, nem a büntető törvénykönyv paragrafusaiban gondolkozik, nem gondol a társadalom működését szabályozó erkölcsi normákkal, nem hívja segítségül az isteni igazságszolgáltatást, s ő maga sem szolgáltat költői igazságot. Nála, mint minden más, a jó és a rossz is a ?lenni vagy nem lenni? nagy alapkérdésének függvénye."
