A spanyol kulturális életben megközelítőleg az 1990-es évek elejétől kezdve beszélhetünk az úgynevezett új spanyol színház megjelenéséről; ekkorra értek meg Spanyolország színházi életében azok a változások, melyeket a Franco-diktatúra végével (1975) a cenzúra eltörlése, a drámaírók tudatosabb szakmai képzése és az addigi hagyománytól való eltávolodás hozott magával. Ez az új, egyetemesebb hang a spanyol hétköznapi valóságtól eltávolodva, személyesebben, de mégse önéletrajzi témák révén szól a közönséghez. A szerzők olyan általános emberi kérdésekről beszélnek, melyek emberközeliségük révén könnyen visszhangra találnak a nézők belső világában; sokszor összetettebb drámai cselekménytől mentes szituációkon keresztül, apró élethelyzetekben ábrázolják az őket körülvevő valóságot. Az előadások viszont nem várják el a társadalom megváltozását, az egyes drámaírók hivatkozásrendszerén átszűrt világot magyarázat és mindenféle értelmezés nélkül írják le; nincs bennük semmiféle didaktikus szándék. A kötetbe válogatott kilenc dráma - ahogy a spanyol emlékezet és intimitás színháza általában - olyan egyetemes emberi témákat közelít meg, melyek soha nem helyhez és időhöz kötöttek, hanem, ahogy azelőtt a XVI-XVII. századi spanyol aranykori színház művei, évtizedek múltán is képesek lesznek majd megszólítani az olvasót, a közönséget.