„Az élvezet, amelyet gyermekes szája, telt ajkai és vággyal teli, játékos nyelve szereztek, egészen megzavartak, s egy sor új gondolatot szültek. […] Mindazok, akikké váltam, amíg csókoltam, és mindazok a Füsunok, akik megelevenedtek bennem, miközben engem csókolt, egymásba gabalyodva növelték a gyönyört. Éreztem, hogy ezek az első, hosszú csókolózások, a lassan kialakuló szeretkezési szertartásaink apró részletei egy új tudás és számomra újfajta boldogság, a földi világban ritkán elérhető mennyország kapuját nyitják ki előttem. Ugyanakkor a csókolózással nemcsak a testi élvezet és az egyre növekvő szexuális vágy kapui nyíltak meg, hanem mintha feltárta volna kapuját a nagy, tágas és hatalmas Idő is, amely kiragadott bennünket a tavaszi délutánból.”
A 2006-ban Nobel-díjjal kitüntetett, isztambuli születésű és ma is Isztambulban élő Orhan Pamuk (1952–) a kortárs török irodalom legismertebb, világszerte nagy népszerűségnek örvendő alakja. Eredetileg építészmérnöknek készült, de végül újságírás szakon szerzett diplomát 1977-ben. Műveit több mint 40 nyelvre fordították le, és regényeivel nemcsak hazájában, de több nyugat-európai országban – többek között Angliában, Franciaországban, Németországban és Olaszországban – is jelentős irodalmi díjakat nyert el. Pamukot, akit a The Guardian beválasztott a 21. század huszonegy legjelentősebb írója közé, az Egyesült Államokban is jól ismerik, a 2004-ben angolul is megjelent Hó című regényét a The New York Times az év tíz legjobb könyve közé sorolta. Az író műveiben posztmodern stílusban mutatja be az Európa és Ázsia, a hagyományok és a modernitás között választásra kényszerülő Törökországot.
Beteljesült testi vágy, elszalasztott boldogság és egy tárgy (a szerelmeskedés hevében elvesztett fülbevaló): a könyv első bekezdésében sűrítve megkapjuk a regény lényegét.
Az 1970-es évek régi-új, modernizálódó Isztambuljában minden ellentmondásos összevisszaságban kavarog; a nyugatosodás útjait kereső, modern törököket konvenciók bénítják. A jómódú Kemalnak kinyílt a világ, mégis csak lassan tud kilépni élete kijelölt medréből, ezért elveszíti szerelmét. Füsun ugyanis, bár a régi és szegény Törökországhoz tartozik, nem fogadja el az alárendelt, szeretői szerepet. Kemalt a veszteség megszállottá teszi, életét szenvedélyének rendeli alá, így lesz a regény egy rögeszme története és természetrajza. Kemal mániákusan gyűjti a szerelméhez köthető tárgyakat, amelyek kézzelfoghatóvá teszik és csillapítják vágyakozását. Ezek a fétissé váló hétköznapi tárgyak – mindegyik fejezetben „kiállít” egyet-egyet belőlük – állnak össze végül az Ártatlanság Múzeumává.
Pamuk mániákus gyűjtőmunkával fizikai valóságában is létrehozta Isztambulban a múzeumot, amelyben viszont a látogató ezeken a regényből a realitásba emelt tárgyakon végigvonulva rakhatja össze újra a történetet – a végsőkig feszítve ezzel a megszállottság határait, és egyben végképp elbizonytalanítva az olvasót: kinek a története is ez?
„Pamuk őrültsége maga a zsenialitás!”
Umberto Eco
