A természetes vágyak és érzelmek megzabolázása az értelem fegyelmezőerejével – ez az egyetlen lehetséges út a Dashwood nővérek párhuzamos története szerint egy vagyon és kapcsolatok nélkül maradt nő számára, hogy méltóságát megőrizve túléljen a 19. század eleji Anglia fülledt társadalmában, amelyet Jane Austen oly üdítő iróniával és kritikával ábrázol. Könyveinek számtalan filmadaptációjához képest a regény írásművészetének többrétegűségével és mélységével ajándékozza meg az olvasót.
„– Légy erős, drága Marianne (…). – Nem tudok, nem tudok – kiáltott Marianne –, hagyj el, ó, hagyj el, ha elkeserítelek, hagyj el, gyűlölj, feledj el! De ne gyötörj ennyire! Ó, mi könnyű annak, akinek bánata nincs, mily könnyen beszél az önuralomról! Boldog, boldog Elinor, te nem tudod, mennyire szenvedek! – Engem mondasz boldognak, Marianne? Ó, hogyha tudnád…!”
„Jane Austen (1775–1817) aprólékos és minden szentimentalizmustól mentes realizmusával egyedül áll a romantikus ködök és tornyok világában, mint a lélektani regény angol képviselője. Világa szinte groteszken szűk; regényei úgyszólván helyet foglalhatnak a teázóasztal körül. Alig esik bennük másról szó, mint ifjú hölgyekről, akiknek már igazán férjhez kellene menniük, és titokzatos fiatalemberekről, akiknek titokzatossága abban áll, hogy mégsem akarják elvenni az ifjú hölgyet.”