"A kórházban, amikor kinyitottam a szememet, egy másodperc töredékéig újra ott láttam magamat tétován, a tükörsima tenger előtt. Később talán ezért voltam biztos abban, hogy nem álom volt, hanem a képzeletem vészjelzése, mely kitartott ébredésemig a kórteremben. Az orvosoktól megtudtam, hogy a szalagkorlátnak ütköztem, de súlyosabb következmények nélkül. Az egyetlen komoly sérülés a bal oldalamon volt, egy megmagyarázhatatlan seb. Eljöttek a barátaim Firenzéből; Bianca és Marta, a lányaim, de még Gianni is hazarepült Kanadából. Azt mondtam nekik, hogy elálmosodtam és kisodródtam. Pedig pontosan tudtam, hogy nem az álmosság volt az oka. Egy értelmetlen mozdulat volt mögötte, annyira értelmetlen, hogy úgy döntöttem, nem osztom meg senkivel. A legnehezebben azok a dolgok oszthatók meg, amelyeket mi magunk sem értünk."
