A harckocsi, "a tank" volt az a fegyver, amely a 20. század csatatereit fizikai valóságában és pszichológiailag is uralta. A német villámháborúnak éppúgy az alapvető eszköze volt, mint az izraelinek, valahányszor a szovjetek "jöttek, mint az oroszok" (1944, 1956, 1968), ők is páncélosok ezreit használták, de Koreában, a vietnami "dzsungelháborúban", a Balkán hegyei között vívott délszláv polgárháborúkban, az iraki háborúkban, és sok békefenntartó műveletben is jelentős szerepet játszott. Hatalmas az irodalma magának a harckocsinak, az eszköznek, de eddig alig méltatták figyelemre az eszközt használó embert, a harckocsizót, pedig ez a gép hihetetlenül függ kezelői szaktudásától. Robert Kershaw korábbi kutatásai során újra és újra szembesült a páncélos fegyvernem jelentőségével, és ezért életművét a két világháború harckocsizóinak történetével koronázta meg. Az utolsó pillanatban még sok II. világháborús veteránnal sikerült interjút készítenie, és mert maga is a háborút megjárt katona, kiválóan szót értett velük. Az írott forrásokat is kritikus szemmel elemezve és az "oral history"-val összevetve, életteli, hiteles képet ad a veszélyekkel teli szolgálatról a mind nagyobb és erősebb páncélosokban, meg arról, hogyan hat egymásra a katona és fegyvere. Azt is megtudjuk, a konstruktőrök és a gyártók miért éppen ezt vagy azt az ismert típust hozták létre, és akik egy-egy híres páncélost, a T-34-est, a Tigrist, a Shermant stb. használták, mint gondoltak a sajátjukról és az ellenségéről.