Tefner Zoltán: Lábjegyzetek a dombtetőről

Nagyon ritka eset az irodalom világában, amikor valaki ennyire hajlott korában fedezi fel magában az irodalmi alkotói kedvet. Egészen pontosan fogalmazva: zsenge fiatalságában felfedezik benne mások, aztán ő maga az, aki a tudatalattijába nyomja vissza az irodalmi ösztönöket, hogy aztán valami végzetszerű bolondozás hatására, szinte csak úgy "viccből" tollat ragadjon, és több tucat lírai, prózai és műfordítói darabot adjon a világnak, elsősorban annak a kis közösségnek, amely felnevelte.

A könyvben rejlő legnagyobb ellentmondás abban rejlik, hogy éppen annak a provinciális világnak állít emléket, amely az irodalmi pályától konzekvensen visszatartotta. Egészen más rétegek tűnnek elő a versekben és a mesékben, egészen más indulatok, mint a szemrehányás szándéka a célból, hogy elégtételt vegyen a hajótörést szenvedett irodalmi pálya miatt. Találunk a kötetben mindent, csak a gyökerek megtagadását nem. Nem véletlen, hogy a kötetben gyermekrajzok fejezik ki ezeket a felemás érzéseket. Két Kötcséről elszármazott kislány az illusztrátor, az ötéves Reichert Szonja és a tizenkét éves Kerber Alexandra.