„És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni, -
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek.”
Szabó Lőrinc: Csak az imént

Ebben a könyvben Popper Péter Szabó Lőrincéhez hasonló borzongó csodálkozással igyekszik farkaszemet nézni a nagy, félelmetes titokkal: a halállal. Igen, titokról van szó, hiszen míg a meghalás folyamatáról fiziológiai és pszichológiai értelemben is tudunk egy keveset, magáról a halálról semmit. A halálról csak hiteink, reményeink, feltételezéseink, elméleti konstrukciónk vannak, bizonyosságunk nincs.
Ez a kötet sem adhat - nem ezért érdemes kézbe venni. Hanem azért, mert a halál kikerülhetetlenül eljön mindannyiunkért, és minél jobban igyekszünk elnyomni, elhárítani ezt a titokban mindig ott kísértő gondolatot, annál nagyobb lehet bennünk a feszültség és a félelem. Ezek pedig azt is megnehezítik, hogy a maga teljességében éljük meg az életünket, amíg még tart.
Popper Péter fel mer tenni magának számos izgalmas kérdést, melyek időről időre bennünk is felmerülhetnek. Jó lenne-e örökké élni? Vagy talán az élet értéke éppen abból fakad, hogy mulandó? Lehet-e már valaki életében halott? Joga van-e az embernek megölni magát? Valóban a semmi, a nemlét marad csak, vagy valamilyen formában a halál után is folytatódhat az élet? Lehetséges-e, hogy van lélekvándorlás, s ha van, az új lény azonos-e a régivel: én fogok újra megszületni, vagy nem én? Megvédhet-e a vallás (vagy bármi más) a halálfélelemtől? Megbékülhetünk-e végül az elmúlással?