Kunkovács László Balogh Rudolf- és Kossuth-díjas fotográfus, a Nemzet Művésze. 1942-ben született Endrődön, pályáját tanítóként kezdte, majd előbb az MTI országjáró tudósítójaként, később szabadúszóként járta a magyar pusztákat, folyók mellékét, végül vándorútjai a kelet sztyeppéire vezettek. Bármerre járt, az ember alapvető, ősi tudásának nyomait kereste, az érdekelte, és képeivel azt akarta megmutatni, hogy miként él tovább ez a kultúrateremtő tudás kortársainak mozdulataiban vagy tárgyaiban.

Munkásságának dokumentum értéke felbecsülhetetlen: az eltűnő magyar paraszti kultúra egyik utolsó szemtanújaként gyűjtötte - nem a tárgyakat, hanem - azokat a helyzeteket, szituációkat, amelyekben ez a kultúra megmutatkozik, s amelyekben a tárgyak életre kelnek. Hogy jobban értse, amit lát, autodidakta néprajzkutatóvá képezte magát, és közben rátalált egyedi stílusára, sajátos hangjára is. Képei mégsem puszta illusztrációi a néprajztudománynak, nem egy sosem volt múlt romantikus emlékképei. Kunkovács a társadalmi átalakulás során jelentőségüket vesztett helyeknek, tárgyaknak, épületeknek vagy gesztusoknak ad jelentést.

Egy ütött-kopott tanyasi tyúkólban a katedrális alapformájára mutat rá, a szétmállott sárépítményekben láttatja az anyagot simogatva alakító kezekben megmutatkozó szeretetet.
Kunkovács "tényképész" és "képrajzos". Munkáiban is, személyiségében is egymástól távoli partokat köt össze. Munkáit és személyiségét éppen ezért nehéz elhelyezni úgy a fotóművészet, mint a néprajztudomány területén. Kötetünk mégis erre vállalkozik, s ebben az albumok és kiállítások jól ismert képei mellett a hatalmas életmű eddig ismeretlen darabjait hívja segítségül.