Bánki Éva ismertetője a kötetről. Először a hangok: dobbanások, koppanások, rikkantások, nyerítések, ugatások. Aztán a formák: a fák, fuvek, gyumölcsök, házak, felhők sziluettjei. Ezekből bomlanak ki az illatok, az ízek, az emlékek, a tapasztalatok. A kisváros, Nagykanizsa nem történelmi és társadalmi rétegzettségében épül fel, hanem a maga tisztán gyermeki, naiv komplexitásában, az érzékelés fénysebességével. Minden év - világ év. Egy kisváros - minden kisváros - maga a mindenség. Mohai V. Lajos verseit olvasva eltöprenghetunk azon, miért is szeretunk annyira emlékezni? Talán mert az érzékelés hajdani teljességére vágyunk, azt akarjuk, hogy a benyomások robbanjanak fel bennünk - ugyanúgy, mint hajdan, gyerekkorunk utcáin sétálgatva. És létezhet-e szelídebb, békésebb ópiumszívó egy ,,emlékezőnél"? Pedig a nosztalgia is egyfajta mákony: visszavarázsol minket ama magunk mögött hagyott erősebb lét közelébe. Ráadásul elég behunyni a szemünket. Vagy felütni ezeket a verseket.

Egy költő csak a szavakon keresztul tudja megidézni a létezés gyermeki szinesztéziáját. Ezek a szavak más költői tapasztalatokra is utalnak, utalhatnak. Mohai Kanizsája mögött felsejlik a Kosztolányi-féle Szabadka (és persze a kosztolányis melancholia), és mindezek mellett - sokszor ritmikailag is - Weöres Sándor gyerekverseinek mesés Dunántúlja. De míg Weöres verseiben nem válik szét a felnőtt és a gyermeki tekintet, addig teljesen nyilvánvaló, hogy Mohai V. Lajosnál valamiképpen visszanézünk, a szív múltidejében, az emlékezet sötétkamrájában idézzük meg az érzések-érzékek hajdani teljességét. A költői én számára a kisváros, a hajdani világév már befejezett múlt, azt mindörökre eltakarják a hajdani kis utcák és kertek fölé épult lakótelepek, a jelen örömtelen, mégis betonbiztos, mozdíthatatlan törmelékei. De ha minden úgy maradt volna, most boldogabbak lennénk?

Maga a múlt is egyfajta költői konstrukció. Csak az emlékező képzeletében létezik. Ezt is megtanulhatjuk Mohai V. Lajos csodálatos verseiből.