Dél-bácskai menekült szülők utódaként 1949-ben született Észak-Bácskában, Kisszálláson. Kalocsán járt abba az (akkor) 200 éves gimnáziumba, amelynek a tetején lévő Haynald-féle csillagvizsgáló képe a könyv 198. oldalán látható. Szegeden a bölcsészkaron történelmet, latint (és ógörögöt – a szerk: de minek?) tanult, majd – merész pályakiegyenesítéssel – klasszika-filológusi diplomájával a kezében (félkész állapotban lévő élő idegen nyelveit elővéve) filmfordító lett, és csaknem húsz évig szinkron- és feliratszövegek írásával alapozta meg (máig további alapozásra szoruló) egzisztenciáját. Fordított szép- és szakirodalmat is („mikor mi volt könnyebb”), majd – a sorsán is fordítva egyet – elment gimnáziumigazgatónak és tanárnak, de (mivel a pedagógussztrájk akkor még nem volt divatban) az önző megélhetési késztetés miatt újra meg újra visszasomfordált a mégiscsak kifizetődőbb filmfordításhoz. Egyenes pályája logikus folytatásaként diplomata lett, és ebben a minőségében – nem egészen világos, milyen okokból – rendszerint Balkán-szakértőként tekintettek rá. Első kiküldetésén Belgiumban (ott is éppen a Balkánra voltak kíváncsiak!) kapta először kezébe a zombori maturandus naplójának fénymásolatát, és érett meg benne azonnal a meggyőződés, hogy azt egyszer mindenképpen közzé kell tenni. A szándék megvalósításában tartós megtorpanás következett be, amikor 2010-ben kinevezték belgrádi nagykövetnek, de ennek a megbízatásnak a végeztével (a nyugdíjazásával) eljött a zavartalan munka lehetősége. Élet-kanyarjainak tapasztalataival, a tanulmányaiból mégiscsak hasznosítható háttérrel felvértezve ekkor már feljogosítva érezte magát a napló publikálására (nem sejtve, hogy 10 év sziszifuszi munka következik). Önérzetes lokálpatriótaként, bennfentesként mindig kizárólagos felhatalmazást érzett a bácskai fiúk útjának kommentálására. Tekintve viszont, hogy a napló 4/5-e Erdélyben játszódik, valamilyen bennfentesi felhatalmazásra Erdély-ügyben is szüksége volt: nos, messzeszámított alattomos mestertervvel (ötven évvel ezelőtt) feleségül vette a siménfalvi gőzmolnár unitárius ükunokáját, aki három gyermekük mellett megtanította neki, mi a székely virtus. Ebben a könyvben megpróbálja érvényre juttatni veleszületett tanáros buzgalmát. A jegyzetek és kommentárok összeállításában, történelmi, közismereti, kultúrtörténeti csapongásaiban olykor (=szinte mindig) felismerhető a személyes véleménye. * Hogy merre jártak ezek a nagy kalapos fiúk, kiderül a címből és a fül túloldalán látható térképből. Hogy kik ők, és miért indultak útnak, kiderül az Előszóból. Hogy milyen kalandokban volt részük, kiderül a naplóból, amit írtak és rajzoltak. De hogy az első lépéstől a hazaérkezésükig térdig csörtettek a történelemben, az számukra is csak évtizedek múlva derült ki – mert a történelem addig nem történelem, amíg éljük! (Gyanús is, ha valaki jelen időben olyasmit mer kijelenteni, hogy „történelmi tettet hajt végre”)! És mi derül ki, ha végig-olvassuk a könyvet? Lapról lapra – végig a fiúk mellett sétálva – megvizsgáljuk, lehet-e valaki jó magyar, ha „ics-vics”, és nem magyarosít. Van-e olyan nemzeti érdek, amely felülírja az EMBERSÉG főszabályát? Szabad-e szelíden kételkedni a mítoszainkban? Szabad-e belefeledkezni nemzeti sérelmeinkbe? Mit gondoljunk a történelem állandó kísérőjéről, a háborúról? Az ebből a könyvből sem fog kiderülni, van-e recept arra, hogy „megelőzzük” az otromba történelmet (a vért, szenvedést, háborút). Nem tudjuk biztosan ugyanis, hogy a történelem hol kezdődik. Ha pedig már bekövetkezett, csak egyet tehetünk. Megbékélni száz év elteltével sem késő!