Tizenkilenc költővel, íróval készített tizenhét beszélgetés harminc év alatt, ha tetszik, nem nagy teljesítmény. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezek a beszélgetések „erdélyi” írókkal készültek: Mózes Attilával, Szilágyi Istvánnal, Lászlóffy Aladárral, Ferenczes Istvánnal, Orbán János Dénessel, Bogdán Lászlóval, Szőcs Gézával, Banner Zoltánnal, Bodor Ádámmal, Markó Bélával, Király Lászlóval, Kovács András Ferenccel, Fekete Vincével, Potozky Lászlóval, Gálfalvi Györggyel, Bartis Attilával, Ármos Lóránddal, Bálint Tamással, Farkas Wellmann Évával. Talán csak az én három évtizede kitartó töretlen érdeklődésemet érzékeltetik, az erdélyi irodalommal való kapcsolatkeresésemet, szűnni nem akaró törekvésemet, hogy megértsem és másokkal is megértessem az erdélyi írókat. S mindjárt el is gondolkodhatunk az ezúttal a címben is használt idézőjel okán, értelmén. Ki is számít erdélyi költőnek, írónak napjainkban? Számít-e valamit az ő „erdélyisége”? Neki és másoknak, az olvasóinak? Vannak-e az erdélyiségnek esztétikai, poétikai ismérvei korunkban? Meddig terjed az erdélyiség térben és időben?
Többek között ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak engem is, amikor vallatóra fogtam beszélgetőpartnereimet. De nem elsősorban ezek, sokkal inkább az egyes alkotói pályák alakulástörténete, a főbb műveik poétikai természete, a szerzők művészi hitvallása. A beszélgetések együttese pedig, azt remélem, nemcsak az egyes írói portrékhoz és utakhoz, de napjaink erdélyi irodalmának egészéhez, illetve elmúlt évtizedekbeli alakulásához is kínál némi fogódzót.