Lipp Tamás: Turulmadár fent az égen

Regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott; őszies pompájú, melankolikus századvég, a boldog békeidők végjátékával. Vagy inkább tavasziasan pezsgő, szikrázó századelő? A korabeli sajtót lapozgatva valami különös zamat érződik: valami enyhén sós, jódos mellékíz. () Mi ez: önbecsülés, biztonságérzet, harsányság, honszeretet vagy túlfejlett nemzeti érzület? Vajon a kor igazi lelke hol lakik? Az épülő európai nagyváros tágasságában, a király lelkiismeretes gondoskodásában vagy inkább a monarchiabeli hétköznapok közjogi taposómalmában, az adott szó becsületében, a liberális eszmékben, netán az eszlári zsidók ellen indított középkorias, balkáni ízű perben? Ezekre a kérdésekre is választ keres a szerző, amikor a magyar történelem ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdi el vizsgálni. Persze, kezdhettem volna korábban is - írja. - A nemzeti érzés torzulásai már ott sejlenek a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először hangot, amikor többen is kifogásolták a nemzeti érzület nyilvánulásának módját. (...) Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen sujtásos nemzetnek mondta a magyart. (Lipp Tamás)