Létezik egy történet. A mitikus ókori szobrászról, Pygmalionról szól. Ez a remek ciprusi merész kőből nőalakot formázott. Olyan szívvel, hévvel és lendülettel tette, hogy a szobor végül szinte élővé nemesedett a keze által. Gyönyörű szép nő tekintett vissza a mesterre a kőalak fogságából. A szobrász azonnal beleszerelmesedett a teremtményébe, nevet is adott neki, Galateának becézve a sziklába álmodott szépséget. Vágya nem ismert határokat. Szíve untalan ostromra indult az istenek ellen, hogy kegyet gyakoroljanak rajta, hogy élővé tegyék számára teremtményét. Nem e világi mását, hanem őt magát, Galateát, mert nélküle immár nem képes élni. Vénusz ünnepén végül elnyeri ezt a hatalmas kegyet, Galatea élővé lesz.

De létezik egy másik történet is. Itt, a jelenben. Talán nem ilyen nemes, nem áhítja ennyire az isteni beavatkozást, de éppoly fontos és tanulságos. A könyv ezt az esetet beszéli el. Benjámin és Stella történetét. A számukra szerfelett fontosnak tűnő, "önmagát beteljesítő jóslatukat". Hogyan és miképp játszanak velük náluknál sokkal fontosabb és nagyobb erők, hogyan és miként állnak ellen a sokszínű tagadásnak, hogyan érik el végül a megismerési foknak azt a biztos tartalmi szintjét, ahol már nincsenek álcák, hazug mondatok, fájó elhallgatások. Ahol már a másik irányában mindkettejük csak őszinte lényével és lényegével képes létezni. Hogyan és miként érnek végül révbe. Valahol. Valahogyan. Akárcsak Pygmalion és szerelmese.