A pénz, a tőzsde, a bankok vagy a világkereskedelem világa korántsem olyan modern találmány, mint hinnénk. Aki meg akarja érteni, ismerje meg a múltját. Nikolaus Piper időutazásra csábítja az olvasót a kőkorszaktól napjaink globalizációjáig. Harmincegy könnyen érthető rövid fejezetre tagolva meséli el a történelmet gazdaságtörténetként. Tényeket, fogalmakat magyaráz meg közérthető módon, s bemutatja a gazdaság olyan jelentős irányítóit, mint a Fuggerek, Colbert, vagy Adam Smith. Ki hinné, hogy ilyen izgalmas kalandokat kínál a gazdaság, ha szakértő közgazdász és tehetséges elbeszélő foglalja könyvbe! A számos díjjal kitüntetett könyv népszerű a német fiatalok körében, s korszerű szemlélete és szellemes rajzai miatt a magyar tizenévesek polcairól sem hiányozhat.
 

 
Nicholas Piper MESÉS GAZDASÁG ELŐSZÓ A gazdaság csak egy része az emberi életnek, de hozzátartozik mindennapjainkhoz. Gazdasággal foglalkoznak a vezető témák a televíziók hírműsoraiban és az újságokban. A tőzsdén a részvények árfolyama emelkedik vagy süllyed, nagyvállalatok egyesülnek vagy szétválnak, Európának új, közös fizetőeszköze van. Sok millió ember munkanélküli, mások egyik napról a másikra mesés vagyonhoz jutnak. Van néhány ország, amely növekvő jólétnek örvend, mások koldusszegények és a káosz felé tartanak. A felsoroltaknak mind köze van a gazdasághoz. De hogy pontosan mi is a gazdaság, azt nem könnyű meghatározni. Tőzsde és pénz, gyár és számítógép, ez mind a gazdasághoz tartozik kétségtelenül, ám nem fejezi ki annak lényegét. A német „Wirtschaft” (gazdaság) szó a „Wirt” (gazda) szóból ered, amivel körülbelül ezer évvel ezelőtt nem csak a vendéglő vagy fogadó tulajdonosát jelölték, hanem általában a vendéglátót vagy a háziurat. A régi időkben a házigazda (a családfő, a családatya) gondoskodott a háztartásról, és mindazoknak a jólétéről, akik a házhoz tartoztak. Ma a gazdaság az „anyagi javak termelésére, elosztására és felhasználására vonatkozó, ill. vele összefüggő felszerelések/intézkedések/intézmények és eljárások, műveletek/ teendők összessége”. Legalábbis így határozza meg a szó jelentését az értelmező szótár. Ez a könyv azt meséli el, hogyan jöttek létre fokozatosan mindazok az intézmények és hogyan születtek meg azok az intézkedések, amelyeket együttvéve gazdaságnak nevezünk. Ennek a történetnek számos eseményét ma már jól ismerjük, ám vannak dolgok, amelyekről csak sejtéseink lehetnek, mindenekelőtt a legkorábbi, az írásbeliség előtti időkből. Kénytelenek vagyunk ezért a mesélés során segítségül hívni a fantáziánkat, de vannak megbízható segédeszközeink is: a régészeti ásatások során a föld mélyéből előkerült leletekre támaszkodhatunk, amelyek sok mindent elárulnak azoknak az embereknek a tapasztalatairól, akik a kőkorszakban, pontosabban az újkőkorban éltek. Őseink, meglehet, kevéssel kezdték, de találmányaikkal lerakták a modern gazdasági világ alapkövét. És a kezdet kezdetétől máig mindig az volt a fontos, hogy lehetőleg értelmesen használjuk föl mindazt, amink van. Művelni lehet a földet és önmagunkat is. Gazdálkodjunk okosan tehát a jövőnk érdekében. Művelni a földet, nemcsak azt jelenti, hogy keményen megdolgozunk rajta valamiért, de azt is, hogy gondozzuk.  – Nikolaus Piper
Olvass bele! Részlet a műből:
(...) A TŐZSDE Vásárok, részvények, tulipánok
Ha a kereskedők üzletet akarnak kötni egymással, akkor találkozniuk kell. Ez a mondat már-már komikusan hat ma, amikor egy postai küldemény egyetlen éjszaka alatt Frankfurtból New Yorkba ér, telefonálhatunk, faxot vagy e-mailt küldhetünk a világ majdnem minden helységébe. A középkorban és a reneszánsz idején más volt a helyzet. Tekintettel a rossz útviszonyokra és arra, hogy a modern kommunikációs eszközök még nem léteztek, a kereskedőknek muszáj volt megegyezniük abban: ahhoz, hogy üzletelni tudjanak egymással, egy adott helyen rendszeresen találkozniuk kell. Amit a parasztoknak és a kézműveseknek a hetipiacok, azt jelentették a kereskedőknek a vásárok, amelyeket legtöbbször valamelyik egyházi ünneppel egy időben egy-egy fontosabb kereskedővárosban tartottak meg. Ilyen város volt Lipcse, Frankfurt és Nürnberg. A gazdaság továbbfejlődése szempontjából különös jelentőségre tett szert a flandriai kereskedelmi központ: (flamandul) Brugge (franciásan Bruges). A van de Beurse (ejtsd: fan de bőrsz) család már a 14. században fenntartott itt egy afféle vendégfogadót a vásárra érkező kereskedők számára. A család nevének eredetére címerük ad magyarázatot, azon ugyanis három bőrerszény (latinul: bursa) látható. A fogadóban az emberek összejöttek, begyűjtötték a híreket, megtudták, éppen milyen új áruk vannak, a kereskedők közül ki megbízható és ki nem. Ha valaki üzletkötést akart előkészíteni, akkor elment a „Beursé”-hez. A név fogalommá vált, és a kereskedők a többi városban is a börse (ejtsd: börze) szóval jelölték azt a helyet, ahol rendszeresen találkoztak. 1531-ben Antwerpenben emelték azt az épületet, amely az első valódi tőzsde volt, és amely nyitva állt valamennyi ország kereskedői előtt. Döntő fordulatot jelentett, hogy az árut, amivel kereskedtek, nem vitték magukkal a börzére, hanem csak egy róla szóló igazolást. A börzén történő üzletkötés különösen olyan dolgok esetében alkalmas, amelyeket tulajdonképpen nem is kell szállítani, merthogy nem anyagi, hanem inkább eszmei jellegűek. Ilyen esetben tehát maga a kimutatás, a bizonylat az eladott, illetve megvett áru: például egy váltó. Velencében a Rialto hídon már a 14. században kereskedtek váltókkal, a későbbiekben pedig a köztársaság adósleveleivel is. Kereskedni úgy is lehetett, hogy az ember érdekeltté vált a hajózásban, ami persze eléggé kockázatos volt akkoriban. Egyes kereskedők egész egyszerűen fogadást kötöttek egy-egy, földközi-tengeri vagy Afrika partjai mentén megtett óceáni hajóút sikerére, illetve balsikerére. A fogadásról bizonylatot állítottak ki, amit el lehetett adni. Mások összeadtak pénzt és közösen felszereltek egy hajót, hogy mérsékeljék a kockázatot, amivel az óceánokon való hajózás járt. Hogyha egy hajó gazdag rakománnyal futott be a kikötőbe, az üzletfelek osztoztak a nyereségen, ha a hajó útközben elsüllyedt vagy a rakomány kalózok kezére került, a veszteség személyekre megosztva nem volt olyan súlyos. Aki folyamatosan érdekelt volt a tengeri kereskedelemben, annak meg kellett próbálnia a kockázatot és a várható bevételt jól felmérni. „A jövőbe pillantani” latinul úgy hangzik, hogy speculari, a kereskedők tehát spekulánsok voltak. Bízni kellett abban, hogy az üzlettársak eleget tesznek kötelezettségeiknek. És abban, hogy ha ezt elmulasztják, az állam megbünteti őket. (…)