Ha egy ország lakosságát belülről végzetesen meg tudják osztani; ha egy ország politikai vezetői kibékíthetetlenül szembekerülnek egymással; ha egy nemzet értelmisége még a legfontosabb nemzetstratégiai ügyekben is gyűlölködő csoportokra bomlik; ha egy nemzet hagyja, hogy bevándorolt elemek kisajátítsák nemcsak a nemzeti vagyont, a termelést és kereskedést, hanem a felsőoktatást, a sajtót, a művelődést és a művészeteket is, akkor annak a népnek az évtizedei meg vannak számlálva. Országterületének egysége, szellemi-etnikai önazonossága, egyszóval mindaz az érték, ami emberek sokaságából azonos célokért küzdeni tudó, egészséges öntudattal, önismerettel és önazonossággal bíró nemzetet hoz létre és alkot – mindez megsemmisül, elporlik a történelmi idők árján. A Magyar Királysággal éppen ez történt 1849 és 1920 között. Ez a két és fél emberöltő a látszólagos nemzeti nagyság és az álbiztonság színfalai között a belső ellenség tevékenységének közreműködésével szétrombolta az összetartó erőket. E pusztítást az 1867. évi Habsburg–magyar megegyezés utáni évtizedekben – liberális szabadságnak nevezték. 1918 előtt a szabadkőműves szervezet tudatosan, ideológiai alapokra fölépített konkrét terveket, s ezek megvalósításáért szervezeteket, egyesületeket hozott létre, azért, hogy szétrombolja a magyar társadalmat összetartó erőket és átvegye az ország vezetését. Az államellenes összeesküvés kezdeti szakaszait ismerhetjük meg Raffay Ernő első szabadkőműves monográfiájából. A szerző levéltári forrásokra támaszkodó kötete tabukat dönt le, olyan kérdésekre ad választ, amelyeket a tudományos élet fel se mert tenni. Raffay Ernő kutatásaival újraírja a XIX. század végének és a XX. század elejének magyar történelmét.