Jó pár éve már, hogy valamely folyóiratban megállt a szemem néhány versen; írójuk G. István László. Tehetséges, gondoltam felpezsdülve. Nagyon tehetséges. Olykor még próbálkozik. Egy-egy kifejezése kicsit görcsös. Nehéz dolga lesz, mire kihozza magából önmagát, mert igényes és szigorú. S most harmadik kötetét olvasva boldog vagyok. Érett, a maguk egyéni módján kiváló költemények sorjáznak előttem, saját, egységes hang különbözteti meg pályatársaiétól. Szigora nem engedett semmi csábításnak. Volt bátorsága hozzá, hogy ne álljon meg a vers megmunkálásának tetszetős félútjain, ahol pedig bizonyára megvolt már a sorokban mindaz, ami mondandót a versbe szánt, de igénye kényszerítette rá, hogy megtalálja a legvégső kifejezést. És íme, az eredmény: hibátlanul kész lírával lép elénk, megalkuvás nélkül hordozza korszerű-egyéni tartalmait, anélkül azonban, hogy a rettentő belsőmunka meglátszana a versen, melynek felszíne oly tökéletesen szép és – látszólag – egyszerű, mintha mi sem volna természetesebb annál, amit mond. Súlyai többedik olvasásra bukkannak elő, s így együtt, a szépség és a súly, nagyívű és mély költészetet állítanak elénk. Ilyen verseskönyv megjelenése ünnep a mai magyar verset kedvelőknek.
A költő 1972-ben született Budapesten. Az ELTE bölcsész karának magyar-angol szakán tanult. Tanár a Toldy gimnáziumban. Eddigi kötetei: Öt ajtón át, 1994, Liget, Kereszthuzat, 1996, Liget. – Székely Magda
