Keszthelyi Rezső életműve, mióta a szerző nincs köztünk, kivételes, a nemlétből titkosan táplálkozó erővel kezd sugározni. Ebben az esetben a közvetlen utókor szűk körben, de hallatlan hitellel igyekszik feltalálni és felmutatni azt az embert, aki megismerni akart és nem ismertté válni, elmélyülni akart és nem elvegyülni, és aki több évtizeden át kitartott kétellyel szemlélt istenei mellett a nagyváros egyik magaslati katakomba-lakásában. Nem mindennapi erőfeszítés volt az a néma és szinte tanú nélküli összpontosítás, amely Keszthelyi Rezső életgyakorlatában és művészi tetteiben lezajlott: arra irányult, hogy mintegy tárgyat teremtsen önmagából, amely ámulattal pillant vissza arra, ami benne lélek volt, és szemérmes megilletődéssel idézte fel előző állapotát, mert a réginél tisztábbnak, kevésbé múlandónak s valahogy szükségesebbnek ítélte új alakját.
/.../
Mit gondolunk erről a kivételes művészről most, korával még forrón érintkező utókorában? Többek közt ezt: Keszthelyi Rezső nem az időnek, hanem az időtlenségnek dolgozott. Lehet, hogy közönyös halandó volt, és most már sokak számára izgalmas halhatatlan. Megilletődötten nézünk utána, és egyre szorosabb közösségben tudjuk azokat, akik szerették, és nemlétének bánatában most már rendületlenül szeretik őt.
Báthori Csaba
