Engedje meg az Olvasó, hogy néhány használati utasítást adjak eme nem hétköznapi olvasmányhoz.
Mindenekelőtt: teljesen természetes, ha olvasás közben erőt vesz valakin a szent ambivalencia.
Ez olyan furcsa kettős érzés, amelyet akkor él át az ember, amikor nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen.
A kettő együtt ugyanis ritkán sikerül. Ha ezt érzi az Olvasó, akkor már egészen közel van az OJD rend lelkiségéhez.
Isten bohócai ugyanis saját esendőségüknek, kicsinyességüknek, emberkedésüknek a tükrébe tekintve nem
jajveszékelnek önmaguk fölött, hanem nevetnek önmagukon.
Ez a nevetés nem elröppenő humor, nem is fricskák és fityiszek sora az egyház botladozásai láttán,
hanem nagyon is komoly és áldott, lelket tisztító és feloldozó nevetés.
A humor tudniillik Isten páratlan ajándéka, a nevetés pedig nem más, mint a lélek tüsszentése.
Hiszen boldogok azok, akik önmagukat tetten érve önmagukon tudnak nevetni.
A humorban tehát Isten bohócai sem ismernek tréfát.
Ugyanakkor e remekbe szabott szösszenetekben való elmélyedésnek van egy komoly rizikója:
ha valaki esetleg magára ismer, az nem a véletlen műve. Ezek az írások ugyanis komoly tükröt tartanak elénk.
Igaz, ez a tükör néha talán a szükségesnél is görbébbnek tűnik, de e szent túlzások nélkül vajon felismernénk-e azt,
hogy az evangélium nyitottságának és szabadságának sodrását oly könnyen és gyakran cseréljük szűkkeblű,
törvényeskedő lelki köldöknézegetésre? Ipiapi atya lelkiségével összhangban a kérdés így is föltehető: vigyorog vagy vicsorog a lelkünk?"
