A gyerekek már nem azok, akik korábban voltak
„Elszakadva szellemi gyökereinktől, elmerülve a vegyi és elektromágneses szennyezésben, egy adatszerző és megfigyelő hálózat szálai közé gabalyodva” teljeséggel híján vagyunk a szabad, őszinte és bátor élethez szükséges tudnivalóknak. Sylvie Simon alámerít bennünket - a látnokok által aurájuk színe alapján „indigó” gyerekeknek nevezett - a harmadik évezred gyermekeinek világába. E gyerekek arra késztetnek bennünket, hogy teljesen újraértelmezzük gondolat és értékrendszerünket, ismét a kezdőkör közepére kell állnunk. Hallgassuk őket! A csillagokkal társalognak, kapcsolatban állva mindazzal, ami mindannyiunkban a legdrágább. Magukat „a jövő megtestesülésének” tartják „egy még a múltjában élő bolygón”. Az anyagi javak nem érdeklik őket, a létért való küzdelem versenye sem. Felforgatják a világot, hiszen a jövő nagyszerű emberiségének képét vetítik elénk. Bátorságot öntenek belénk, hogy továbbra is hinni tudjuk: nem csupán anyagmolekulák vagyunk, s az isteni jelleg nem a szürkeállomány kiválasztódásában rejlik. Vajon szívünk mélyén, létezik-e még a bennünk szunnyadó gyermek, kinek hangja a mában, félelmeink és kötöttségeink által letompítva alig hallható? Lehetséges, hogy valaha réges-rég valamennyien ártatlanságban és a létezés egyszerű boldogságában sütkérező lelki-lények voltunk. Minden esetre az Indigók ezt állítják.