2006-ban lesz 150 éve, hogy meghalt a klasszikus német költészet nagy alakja.
Heinrich Heine ahogy utószavában Györffy Miklós írja mint prózaíró sem volt akárki: azok közül, akik a XIX. század első felében megteremtették a XX. században oly nagy karriert befutó tárcaműfajt, talán a legnagyobb. [i?1] Akkor volt igazán elemében, amikor alig-alig leplezve elbeszélői szerepét, szellemes társalgóként a saját nevében saját szubjektív benyomásait, tapasztalatait, nézeteit, történeteit adhatta elő. Míg mesterien elbeszélni tudtak sokan mások, ez a prózastílus Heine védjegye volt. Máig utánozzák, ma már főleg olyanok, akik nem is tudnak róla, mert őt magát soha nem olvasták.
A heinei életmű e különleges gyöngyszemei közül az első, A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból, tizennégy rövid fejezetben, a kópéregények modorában idézi fel egy lengyel lovag groteszk-abszurd ifjúkori úti kalandjait, amelyek ideje egybeesik Heine ifjúkorával. A leírásokat betétszövegek színesítik, köztük például az, amelyből Wagner A bolygó hollandi című operájának meséjét merítette.
A Firenzei éjszakák magyarul most először olvasható keretes novellafüzére, mely az erotikum és a hátborzongató morbiditás játékos-ironikus fordulataival keresi az olvasók kegyeit, Heine itáliai útjának emlékeit eleveníti fel.
A három prózadarab közül a legismertebb, A bacherachi rabbi a pogrom elől menekülő Ábrahám rabbinak és feleségének, a gyönyörű Sárának középkori története épp csak elkezdődik, de a csodálatos színekben tündöklő korfestés, a pompás mellékalakok egész sora s a szöveg különös lírai lebegése felejthetetlen hatást tesz az olvasóra.
