Amikor először pillantottam meg Jasmine Greene-t, olyan hatással volt rám, mint a hűs, simogató esőcseppek egy forró napon. Én voltam a félénk, visszahúzódó zenész, ő az iskola koronázatlan királynőjeként tündökölt. Nem volt bennünk semmi közös, csak a zenénk és a szívünket gyötrő magány. Volt valami a szemében, ami azt sugallta, hogy a mosolya nem mindig őszinte. Volt valami a hangjában, ami megadta nekem a reményt valamire, amire mindig is vágytam. Aztán egyszer csak eltűnt az életemből. Gyorsan és váratlanul, akár egy villanás. Egy örökkévalóság után újra találkoztunk. Ott állt előttem a New Orleans-i utcán. Megváltozott. Akárcsak én. Hideggé tett bennünket az élet. Keménnyé. Elszigeteltté. De bármennyire is különböztünk egymástól, a darabokra tört lényem meglátta benne a magányosságot. Visszajött, és én tudtam, hogy többé nem engedem el magam mellől.
