Viola modern lány. Körte a feje, zöld a haja, piros a szeme. És 40 x 60 centiméter. Ne rémüldözz, nem szörnyszülött, hanem festmény egy múzeumban. Ilyennek alkotta őt a mester. Egy szép napon aztán megunta a múzeumot, a képkeretet, megunta az egyik oldalán lógó szarvast a téli erdővel és a másik oldalon a hálót foltozgató halászokat. Útnak indul hát, hogy új keretet találjon a modernségéhez. Sokat kipróbál, de egyik sem illik hozzá: a mi Violánk válogatós. Kóborol erre, kóborol arra, ide is bebújik, oda is. Mit gondolsz, végül is megtalálja a keretét?
Részlet a meseregényből:
Viola a falon lógott. A feje körte alakú volt, az arca kék, a haja zöld, a szeme piros, és egy hosszú szárú lila virágot tartott a kezében. Ezek után bárki azt hihetné, hogy szörnyen érezte magát, de erről szó sincs. Violát ugyanis egy neves huszadik századi mester alkotta „körte korszaká”-ban, éhezve, ám jókedvűen. Így hát Viola maga is soványka volt, ám jókedvű és modern Viola violával. Így hívták. Nem mintha a virága igazán violaszerű lett volna, ez inkább csak afféle szójáték volt. Viola violával tehát lógott a falon. Megbecsült helye volt a múzeumban, jobbján egy szarvas bőgött a téli erdőben, felszegett fejjel, balján pedig halászok foltozgatták szakadt hálójukat. A szarvas meg a halászok már kétszáz éve lógtak együtt, egyforma aranyozott keretben, és igen jól megértették egymást. Viola viszont új szerzemény volt, és meglehetősen izgága. Most is éppen izegni-mozogni kezdett. Jobbra izgett, balra mozgott, szuszogott, tusakodott, rázta a fejét, rezegtette a virágát, azután egyszerre csak – huss és sutty – kisiklott a keretéből! Lentről azután fölnézett az üresen lóbálódzó keretre, és fitymálva elhúzta a száját. – Cik – mondta, mert igen modern lány lévén nem kedvelte az olyan hosszadalmas, körülményeskedő és ódivatú kifejezéseket, mint „ciki”, igyekezett hát rövidíteni, ahol csak tudott. – Ó, te szegény Viola violával – bődült el a szarvas hirtelen oly hatalmasan, hogy az egyik halásznak a túloldalon kezébe szaladt a hálófoltozó tű, és sziszegve szájába kapta az ujját. – Psssszt! Felversz mindenkit. – Ó, te szegény Viola violával – bőgött a szarvas most már suttogva –, mi lesz most veled, hogyan mászol vissza a keretedbe? – Sehogyan – mondta röviden Viola. – Majd megvárja szépen a reggelt, akkor aztán jön a teremőr, elviszi a restaurátorokhoz, azok meg visszateszik – jegyezte meg vigasztalóan az egyik halász. – De én egyáltalán nem akarok visszakerülni. – Nem-e? – bődült meglepetten a szarvas. – De nem ám – rázta körtefejét szaporán Viola –, mivelhogy elegem van ebből a keretből. A szarvas az ámulattól még bőgni is elfelejtett. – Az ember nem hagyhatja csak úgy ott a keretét! – Dehogynem. Csúnya, unalmas, és öreg. Unom. – És akkor most mi lesz? – kérdezte a halász, az, aki megbökte az ujját, s az álmélkodástól még mindig a szájában tartotta. – Vedd ki a kezed a szádból, ha velem beszélsz! – utasította rendre Viola, mert bár körtefejű volt és modern, de szerette a rendet. – Elmegyek, keresek egy nekem valót. – És az milyen? – Nem tudom. Majd meglátjátok, ha megtaláltam. – Járj szerencsével – mondták a halászok, és szorgalmasan öltögettek tovább. – Minden jót! – bőgte a szarvas elérzékenyülten. – Viszlát! – intett búcsút Viola a violával, azzal az ajtóhoz sietett. Az ajtó hatalmas volt, fehér és szárnyas. – Ne menj el – dörmögte, és a kilincse aggódva fénylett. – Mit keresne egy ilyen törékeny lány éjnek évadján az utcán? Tudod mit, ha már úgy unod a magadét, próbáld ki az én keretemet. – És az ajtó barátságosan feltárult. Viola nyomban kiszökkent, s úgy szólt vissza: – Kösz, de mire mennék én a te kereteddel? Egy modern lány ajtókeretben? Képtelenség. Azonkívül én 40 X 60 centiméter olaj vagyok, te viszont 2 X 3 méter politúr. Nem egyeznek a méreteink. Hiába, a te kereted nem az én keretem. Viszlát! És Viola violával leosont a múzeum lépcsőjén, el a szundikáló éjjeliőr mellett, és máris kint állt a téren az óriás neonlámpákkal megvilágított éjszakában. – Most merre? – Lehunyta a szemét, megforgatta körtefeje fölött a violáját, azután kinyitotta a szemét, és elindult, amerre a lila virág mutatott. Későre járt, aludt a város, így azután senkinek sem tűnt föl, hogy egy körtefejű, zöld hajú lány (40 X 60 centiméter, olaj) csak úgy keret nélkül sétál az utcán. – Hahó! – köszönt rá egy aprócska földszinti ablak, és kinyílt. – Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? – Hát te miért szólítgatsz meg magányos sétálókat éjnek évadján? – kérdezte élesen Viola. – Én csak udvarias akartam lenni, meg barátságos, azért nyíltam rád – visszakozott az ablak. – De ha akarod, vedd úgy, hogy nem szóltam. – Már hogy vehetném úgy, hogy nem szóltál, ha egyszer szóltál! – kötekedett Viola. – Egyébként ha tudni akarod, a keretemet keresem. Ugyanis kiszöktem abból, amibe beszorítottak, és most egy divatosat keresek, olyat, ami illik hozzám. – Tudod mit? – lelkendezett az ablak. – Próbáld ki az enyémet. Én dupla ablak vagyok, és az egyik keretem tulajdonképpen csak pótkeret. Különben kiváló állapotban van, most festették. Szívesen odaadom, ha akarod. – Hm. És mivel festették? – fontoskodott Viola. – Fehér olajfestékkel. – Nem rossz. Magam is olaj vagyok. – És Viola – előreszegezve violáját – közelebb lépett. Nyomban látta, hogy a méret tökéletesen megfelel. De akkor sajnos megpillantott még valamit. Az ablakot kívülről apró szemű drótháló fedte. Viola violával hátrahőkölt. – Rém – mondta kurtán, mivel, mint tudjuk, modern volt és tömör. – Mi baj? – érdeklődött a dupla ablak. – A drót, vagyis a rács. – Nagyon jól áll majd neked. És megvéd mindentől. – Szó sem lehet róla – rázta fejét Viola. – Úgy érezném magam, mintha börtöncellából lesném a világot. Meg azután a rácsos keret semmiképpen sem felel meg nekem. De azért köszönöm a kedvességed. – Milyen kár – szontyolodott el a dupla ablak. – Már úgy beleéltem magam. Te kifelé nyílnál, én meg befelé. Te az utcát néznéd, a forgalmat, én meg a kamrát, a dunsztosüvegeket. Meghitten éldegélhetnénk. – Igazán sajnálom, hogy nem tehetek a kedvedre – érzékenyült el Viola. – De mit csináljunk, ha egyszer a te kereted nem az én keretem? És amúgy sem maradhatnék, mert nekem vissza kell térnem a szarvas meg a halászok közé. Vigasztalódj, és minden jót – intett búcsút a violával. – Minden jót – sóhajtott az ablak, és becsukódott. Viola tovább baktatott, és egy kerítéshez ért. Széles kapu tárult föl előtte. Egy kertecskébe jutott. Középen rózsaágyás, és az ágyásban édesdeden horkoltak a kárminvörös, aranysárga és hófehér rózsák. A kert pedig éberen virrasztott. – Üdvözöllek – köszöntötte Violát. – Én is – fogadta Viola kurtán. – Mi járatban? – Keresem a keretem. – Ó, de érdekes probléma – örvendezett a kert, aki az utóbbi időben álmatlanságban szenvedett, és igen sok magányos éjjeli órát töltött töprengéssel. – Nem csupán érdekes, mondhatnám, kifejezetten kínzó. A régi keretem ugyanis nem az igazi. Lemondtam róla. Most viszont semmim sincsen. – Aha. Márpedig keret az kell – állapította meg határozottan a kert. – Keret nélkül, ugye, hova lennénk? Tudod mit? Maradj nálam. Remekül elbeszélgetnénk. Amúgy jól megvagyok a rózsáimmal, de éjjel alszanak a szentjeim – azzal gyöngéden megigazgatta a paplant a horkoló rózsákon –, én viszont nem tudok aludni, mert – hallhatod magad is – kicsit hangosak. Ha itt maradsz és szórakoztatsz, megosztom veled a magam keretét. – De hiszen neked nincs is kereted. – Már hogyne lenne? A kert kerete a kerítés. Gyönyörű kovácsoltvas az enyém. Mondhatom, mestermunka. – Nagyon köszönöm, de azt hiszem, egy kerítés nem felelne meg nekem. (…)
MÁR TUDOK OLVASNI - a sorozatról Olvasóink régóta keresnek és visszavárnak egy könyvsorozatot, amely évtizedeken át a szülők és gyerekek egyik kedvence volt: ez a sorozat a MÁR TUDOK OLVASNI!
Az év örömhíre, hogy a Móra Kiadó felújítja a kisiskolások olvasástanulását segítő, könnyen kibetűzhető, színes rajzokkal teli sorozatot. Nemcsak elővettük a klasszikus szerzők ismert műveit hanem  fiatal írók új könyveit is a MÁR TUDOK OLVASNI! tagjai közé válogattuk. Persze felbukkannak majd a sorozatban régen megjelent  művek , de más formában, új illusztrációkkal.
Újdonság az is, hogy az elsős-másodikos olvasni tanulóknak rövidebb, egyszerűbb nyelvezetű szövegeket szánunk, a harmadikos-negyedikes „már olvasók” pedig hosszabb mondatokkal és történetekkel birkózhatnak.