Ulpius-ház, Budapest, 2003
132 oldal · puhatáblás · Fordította: Takács M. József
A fiatal nő, aki a történetet egyetlen hosszú monológban elbeszéli, egyedül él két kisfiával, az ötéves Kevinnel és a kilencéves Stannel. Életükben először nyaralni viszi őket. Ez a kiruccanás igazi ünnepi esemény, legalábbis annak kellene lennie, és az anya igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy az is legyen.
Késő este szállnak buszra, szakadó esőben. És a gyerekek bizony nyugtalanok, aggasztja őket, hogy ilyen váratlanul, az iskolaév kellős közepén utaznak el, méghozzá a tengerhez, pedig már beállt a tél.
De minderről nem lehet beszélni, sírni sem lehet, sírni főleg nem, sem az anyának, sem nekik. Ruháik szinte mind ott vannak a sporttáskában, kedvenc tárgyaik is – kivéve Kevin otthon felejtett cumiját –, és ez megnyugtatja, meg kell, hogy nyugtassa őket: ne féljenek többé a sötéttől, hiszen holnap új, csodálatos élet virrad rájuk, amelyben nincs több szenvedés. Boldogok lesznek, látni fogják a tengert, és látni fogják a fényt.
A baljós környezet, a szűnni nem akaró eső, a sár, a sötétség, az ellenségesen háborgó tenger, az elhagyatottság, a társadalmi közömbösség, sőt kegyetlenség és az anya kétségbeesett víziói egyre torokszorítóbb hangulatot teremtenek. A végkifejlet azonban túltesz minden képzeleten.
A fanyar, sallangmentes, egyúttal lázadó, mégis gyöngéd és költői stílusban elbeszélt történet egyszerű és több mint felkavaró. Mert kiáltás ez a regény, mely kizökkent a nyugalmunkból, halálos rémületet kelt a szívünkben, tükröt tart elénk…
Véronique Olmi színműíró és dramaturg. 1998-ban megjelent novelláskötete után ez az első regénye.
