Amikor már jó ideje járjuk a terápiás önismeret útját, és elváltunk mindenkitől, akitől kellett és lehetett – rájöttünk, hogy az apa sosem volt figyelme úgysem fog megérkezni, és az anya jelenléte sem, ahogyan az nekünk szükséges lett volna –, és úgy érezzük, a további terápiák se tudnak mit nyújtani, meg közben öregszünk is, s talán a gyermekeink is a maguk útját járják, akkor ott kinyílik a SEMMI.

Ez egy olyan köztes létállapot, ami a VALAMI után jön, de még nem mutatja az előttünk álló mindenséget, sőt úgy érezzük, minden annyira töredezett, hogy EGÉSZ talán már nem is lehet. Sosem volt ilyen nehéz felkelni reggel és másnap újra felkelni és harmadnap még egyszer, mert már nem látunk magunk előtt semmit… Ekkor van a legnagyobb szükség önmagunkra. A semmi mélységes űrjének a megszelídítésére, a betöltésére. Ez a folyamat inkább belülről, mintsem kívülről kínálja a kapaszkodókat, és a szereplők, akik mind a semmiben találják magukat, elindulnak önmaguk felé, egyszer csak.

„Tisza Kata könyvét olvasni kaland, mert a szakma által felhalmozott tudást és a terápiás gyakorlatot a pontos, eleven írói nyelv nemcsak közvetíti, hanem előtte jár, felismerésekhez vezet, mintha mindig is tudta volna ezt az ember, csak épp nem gondolta vagy nem mondta. A semmi alapélmény, mint a sivatag és a tenger. Van-e túlja, át lehet-e lábalni rajta, ez a kérdés. Az olvasót kibillenti, szembesíti önmagával, és nem csak – a többiekkel is szembe kell nézni, ha nézünk. Kádencia van, és ritmus – varázs. A nyelv többet tud, mint az egyén, többet, mint mindenki, többet, mint a tudomány. Azzal a valamivel érintkezik, amiről keveset beszélünk. A lélek is azzal a valamivel egy. A semmi egyedülség és kollektív élmény. Aki az értelmét keresi, a szabadságot keresi.”

Vida Gábor, író, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője