Szépirodalmi, Budapest, 1982
948 oldal
Baráti kapcsolatuk, szellemi rokonságuk alapján így emlékezett Illyés Gyula 1974-ben Tamási Áronra: „…Áronnál kezdettől fogva óriási jelentőségűnek azt tartottam, hogy ábrázolni tudta, valóban, a magyar népnek egy nagy rétegét, olyan realitáson túli formában is hitelesen, ami akkor még nem hatott tárgyi hitelességűnek. Hisz akkor voltaképpen még a naturalizmus módszereivel volt szokás ábrázolni minden szenvedést, elsősorban a parasztságért…
Lényegét, a művészi erejének megvilágítását…Németh László, Illés Endre, Babits, Féja Géza egy-két ráérzésében látom; azt, hogy ő európaian, ismétlem: García Lorcához mérhetően fejezte ki egy né életérzését. Összefonom a szálakat. Nem a személyét tartom fontosnak – amiről édesen kedves anekdotákat tudnék elmondani én is ( de hisz lesz rengeteg ember, aki ezt elmondja), hanem a művészi nagyságát. Nem a halinás, a ravasz, a góbé eszejárású, előtte már untig bevált írótípust kell ábrázolni; nem ez volt. A komoly, európai nagyságú művészt. A talpig bátor, kitűnő embert; a férfit, aki az életben is megállta a helyét…
A művészi szó s nem a tájszók mesterét bámulom. Számomra ez a lényegesebb. És az, hogy még a gondolkodásmódjában, mint népéért felelős ember, milyen feddhetetlen volt…
A magyar irodalomban az a vigasztaló, hogy a nagy tehetségek útjuk során valahol átalakulnak nagy jellemekké; ez a táj – ez a talaj – arra kényszerít. A jó írói hajlam nem szükségszerűen jó erkölcsi hajlam is. Voltak léha tehetségek, nyugaton száz számra. De a mi furcsa alakulásunk a történelemben más törvényt szab. Aki ezt nem érti meg, az nem lehet itt jelentékeny, igazi író…
Áron nem gondolt sokat az európai tájékozottsággal; ő az időből vette ki, hogy mi a művészi teendő; mi az emberi magatartásnak a normája az akkori Magyarországon. A fegyverbarátság iránti hűség, a jóhiszemű ellenfél megbecsülése, az okos taktika megteremtése. Nem akarom Bethlen Gábort és a többieket idézni. De nehéz helyzetekben nem a handabandázás, hanem a bölcs előrelátás és a szigorú eszmetisztázottság a lényeges. Hogy mit jelent nemcsak egy népet, hanem végül egy nemzetet is képviselni, azt ő – ismétlem – az ösztöneiben tudta.”
A Jégtörő gondolatok Tamási négy évtizedes publicisztikai munkásságának gyűjteménye, amely ismeretlen írásokat, hozzáférhetetlen újságok és folyóiratok lapjain rejtőzködő cikkeket, riportokat, a rádióban elmondott hozzászólásokat, kéziratban lappangó kiadatlan műveket is tartalmaz. Első ízben kapunk így átfogó képet a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb írójának közéleti szerepléséről, rendkívül sokirányú érdeklődéséről.
