Másképpen szoktam verseskönyvet olvasni, mint regényt. Ugyanis a regényolvasásban az a legizgalmasabb, hogy elindul valahonnan a történet, és nem tudhatjuk, mi lesz a megoldás. Egy verseskönyvbe általában hol itt, hol ott lapozok bele. És van úgy, hogy a legutolsó verset olvasom el először. Hiszen minden vers önálló egész, és az olvasó szabadon járhat-kelhet ide-oda a könyvben.

Tamás Dénes kötetét is lehet ilyenformán olvasni természetesen, teljes élményt nyújt mindegyik darabja. Sokféle válság van ma körülöttünk, egyesek szerint a költészet sincsen túl jó állapotban. Ehhez képest megnyugtató érzés, hogy Tamás Dénes pontosan tudja, mire való a vers. Személyes és szenvedélyes poézist művel, folyamatosan önmagát keresi a külvilágban, vagyis a szerelmes társban, a hazában, a végtelen óceánban, egy fában vagy éppen Istenben. Más szóval mindenben, ami fontos számunkra. Mert az igazi költészet tulajdonképpen annak a felismerése, hogy mi magunk is csak metaforák vagyunk. Metaforái valami rajtunk kívülinek. Akárcsak minden igazi költő, Tamás Dénes képes érzékletessé, sőt érzékivé tenni a legelvontabb gondolatot is. Tud kérdezni, és tud válaszolni. Próbálja megfejteni a titkot. Például azt, hogy miért tesznek meg a lazacok évente több ezer kilométert az óceánban, míg visszaérnek édesvízi szülőhelyükre.

Ezzel a titokkal kezdődik, majd ezzel is fejeződik be a könyv. Beismerem, eltértem eddigi szokásomtól, és úgy olvastam elejétől végéig, mint egy érdekfeszítő krimit. De a végét nem árulom el persze. Az egészről pedig még csak annyit: hiteles versek.

Markó Béla