Egyre ritkábban adatik meg a magyar olvasónak, hogy idegen nyelvű költőtől vehessen kézbe friss verseskötetet, és egymás mellett lássa az eredeti alkotásokat és azok kitűnő fordításait.

Szergej Pantsirev kötete mindezen túlmenően is különleges élmény. Egy „világpolgár” költő lép elő e versek mögül – vezetékneve írásmódja is ezt tükrözi –, akinek minden szaván, gesztusán és metaforáján átsejlik az orosz lélek, ám ez az ízig-vérig orosz lírikus néhány éve – festőművész feleségével együtt – Magyarországot, Budapestet választotta új hazájának. Mégis úgy sejtjük, Pantsirev hazafogalma a földrajzi helyektől valamiképp független, belső otthon-érzettel van kapcsolatban. Ő az a költő, aki Velencében „a Fondamente Nuove / és a San Michele közt” „oroszul susogó visszhang / neszét” hallgatja; vagy Nepálból, az időtlenség földjéről szólítja meg énjét: „Ifjúkorod, a század, a huszadik – / Visszanézel – már alig különböznek”; máskor Londonból jelentkezik be az emlékek zsizsegő rádióján át; és van, hogy Bábel leomlott álmait láttatja viszont egy baljós, tengerentúli képben: „Manhattan kihalt”.

A verseskötet címe, a Rövid hullámok átgondolt költői játék a szavakkal, hiszen nem csupán az éterben terjedő rádióhullámok motívuma tér vissza újra és újra a költeményekben, de amiként a nagy vizek hullámainak követési távolsága csökken egyre a parthoz közeledve, a versek olvastán úgy tűnik el távolság lírikus és befogadó között, vagy, hogy egy magyar klasszikust idézzünk, úgy rövidül az út „lélektől lélekig”.