Magvető, Budapest, 1972
428 oldal

Amikor e regénynek egy részlete megjelent az Új írásban, Vas István ezt írta elé bevezetőül, magyarázatul:
„Végre! Szentkuthy folytatja az Orpheust! Nagy hír ez nekünk, akik még megmaradtunk abból a kis táborból, amely a harmincas-negyvenes évek fordulóján olyan lelkesen és mohón várta a következő Orpheus-füzetet… az ő Orpheusa a történelem bohóc-revüje volt, amely egy percnyi nyugtot sem hagyott az olvasónak elmerülni a történelmiesség áhítatában … Persze hogy az olvasóknak időre lett volna szükségük, hozzászokni a bukfenceknek és fintoroknak ehhez a szemkápráztató örvényléséhez, a tiszteletlenségnek ehhez a lélegzetelállító hullámvasútjához. De mire a tüdő kezdhetett volna hozzáedződni a fokozottabb igénybevételhez, a szoktatás abbamaradt: az utolsó Orpheus-füzetet követő másfél évtized anyagi és történelmi légköri feltételei nemigen kedveztek egy Szentkuthy-szabású szellem jelenlétének az irodalomban … Most aztán, úgy látszik, kipótolja a nélkülözés hosszú korszakát az Orpheusban: mint még soha, szabadjára engedte minden szentségtörő hajlamát, meg a történelmit – és azt hiszem, még mindig ez utóbbi számíthat nagyobb megbotránkozásra. Mert az még a legkevesebb, hogy II. Szilveszter pápának a néhány száz évvel halála után kezdődő renaissance-szal való kapcsolatairól hallunk – de hát még a Vogue meg a Playboy, a sztriptíz, a bikini, a strand-élet szerepe a mi Szent Istvánunknak koronát küldő pápa életében és gondolkozásában! … De félreértések elkerülése végett: ne higgye az olvasó, hogy ez a pletykabőség, ez a revüforgatag könnyű olvasmánnyá teszi az Orpheust. Nem az unalomtól kell félnie: az Orpheus minden részlete izgalmas és bohózatian mulatságos. Csak éppen sok a részlet és erős a sodrásuk – Halász Gábor annak idején zuhataghoz hasonlította Szentkuthy tehetségét. Ami semmiképpen sem azonos a terjengősséggel: jóformán sohasem locsog, sohasem ismétli, sohasem hígítja magát. Ha hibája van, inkább az, hogy hordószámra szállítja az esszenciát: minden mondata mond valamit – és újat mond.
És aki – mint e sorok írója – új híveket szeretne szerezni az Orpheusnak, nem tehet jobbat, mint hogy elismétli a régi verbunkos refrén-sorát: »Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret!«"