Szentirmai Mária versei – a Biblia szellemében – kivételes érzékenységű együttérzésről tanúskodnak minden szenvedővel.

„Estére megdagadtak az imák torkában” annak, akit utolért a súlyos betegség, a túlélő „nem értette … miért növesztettek a körülötte lévő / ócska tárgyak angyalszárnyakat”. A kín megrázó szavakat hív elő: „A férfi ezerszer elátkozta életét”, aki a gyógyulásért küzdött: „Holnapi haldoklókkal beszélgetett”, aki halálos ágyán életének súlyos terheivel szembesült: „Hitte, hogy hallja, / ahogy bocsánatot kér mindazért, / amit nem köszönt meg”. A költői én az idő foglyaként sóhajt: „Ó, te sehonnai idő! Miért, hogy rabod kell legyek”, s megszemélyesíti az időt: „Csendes esőben kihajt az idő… / felfelé és lefelé nő”. Versekbe íródik a fájó múlt, a történelem miként gázolt a család életébe, a második világégés után durván rájuk kényszerítve a kitelepítés rémületét: „A Duna hulláma MRI, behatol a szövet mélyéig, / az arc alatt a rejtett torzulást fényképezi, / anyámat, ahogy 1947-ben a vagonajtó rácsukódik.” A határfolyó vitt „Öngyilkosokat, hajótörötteket / és akiket belelőttek … téli sötétben befagyott / jegén találkoztak / szerelmesek, rokonok, / mind akik bűntelen / lettek bűnösök”. A képzelet is a múltba visz vissza: „Álmainkban átúsztuk a folyó, / Át a határ piros vonalát”. Gyötrőek az emlékek: „Apám két évig előzetes letartóztatásban ül / a hírhedt Csillag börtönben. / Nem tudom elképzelni a csíkos rabruhában, / de már tudom, milyen egy koncep­ciós per, / milyen egy házkutatás, milyen egy börtönbe zárt állatorvos, / milyen lányának a kisváros / gimnáziumába járni, és milyen / rosszindulatú, névtelen levelet kapni.” Szép versek szólnak a megfáradt ember vágyáról: „A fa törzsének támasztotta fejét. / Az évgyűrűk nem sajnálták / tőle összegyűjtött erejüket”, aki ha zarándokol „Sík terepen is hegyet mászik. / Jóbra gondol. Tudni akarja, alázattá / változik-e a teljes kifosztottság”. Olvashatjuk a testvériség megvallását tengerrel, folyóval, erdővel, kővel, csigával, kagylóval és lóval, azonosulást a fával: „Esténként apró fények gyúlnak leveleiden, / így elviselhetővé válik a rád terülő sötétség. / Jó érzés tudni, ha most beléd csapna, / s kettéhasítana a villám, / akkor is kihajtana belőled egy ág”. Villányi László