Szeberényi Lehel: Erdő ​nincsen zöld ág nélkül (antikvár)

Zrínyi, Budapest, 1979
222 olda

"A ​sors kegyeltjeként mindössze két hónapot töltöttem angyalbőrben életem során. Megúsztam annak idején a háborút, s véle a fiatalon kötelező katonai szolgálatot, egy súlyos betegség jóvoltából. Harmincnyolc éves fővel, már az írói, újságírói munkásság hátterével, a Kortárs szerkesztőségének langymelegéből emelt ki a katonai behívó, 1959-ben, hogy más elmaradottak között belekóstoljanak a kaszárnyák világába. Gondolható, hogy a polgári élet kényelmében már jól megfészkelt, meglett ember nem verte fenekét örömében a padlóhoz, s ernyedten bár, de megpróbált kibújni. Majdhogynem sikerült, ugyanilyen ernyedten legyintett: két hónap nem a világ, féllábon kihúzható. Éppenséggel üdülésnek is felfoghatom, vígasztaltam magam, egy kis kikapcsolódásnak, változatosságnak, kizökkenésnek – bár kényszerű kizökkenésnek – már amúgy is egyhangúsággal fenyegető mindennapjaimból, s ez mint írónak is hasznomra válik. »Meg aztán két hónapig nem kell gondolkodnom« – mondtam nevetve barátaimnak, kényszerű nyaralásom közelgő fellegére pillantva. Egyszóval lelkem görcseit feloldottam azáltal, hogy előnyös oldaláról kezdtem nézni, amit általánosan keserves honpolgári kötelességeink közt szokás emlegetni. Elősoroltam magamnak sokféle hasznát. Egyre azonban még nem gondoltam akkor: hány és hány katonai természetű írásomnak lesz kiindulópontja az én mátrai kényszerüdülésem, hányszor, de hányszor merítek tárgyi arzenáljából, s ha más nem, a történeteim mélyén húzódó lélektani szövedék biztosan oda szálazik! Mikor első ízben kértek fel katonai tárgyú elbeszélés írására, kicsit félve fogtam hozzá, mondván: mit kezdek az én csipetnyi élményanyagommal? Behozhatatlan hátrányban éreztem magam nem egy írótársammal szemben, aki a katonai élmények bőségszarujával állt sorompóba. Ma már, kötetnyi katonai tárgyú írásom után tudom, hogy nékem is bőségszaru volt az oldalamra kötve, mely csak látszatra volt kicsiny, de valójában feneketlen a maga kimeríthetetlenségében. Az élmények intenzitása mennyiséget pótol – ért a kellemes meglepetés. Mint aki parányi mikrofilmen vaskos könyvet tart a tenyerén. Alakjaim mind egy szálig profitáltak abból, amit én megéltem. Ha számomra ismeretlen területekre kalandoztam is velük, féllábbal mindig a magam gyérecskének hitt élményeim talaján álltam, a biztonságérzetemhez is kellett; mondhatnám: léggömbjeimet a magam élményeinek madzagjára tartottam. Hőseim legkisebb lelki rezdüléseit megannyiszor egybejátszottam, ellenőrzendő a bennem lezajlottakkal hasonló körülmények között. Talán így sikerült – merem remélni – életpírt lopnom az arcukra."