Szépirodalmi, Budapest, 1951
182 oldal · puhatáblás · Fordította: Doromby Károly

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Stefan Andres (1906-1970) egyetlen magyarul olvasható regényét tartja kézben az olvasó, pedig az író életműve a XX. századi német próza egyik jelentős teljesítménye. Andres nagy szerelme, ihlető élménye és menedéke – akárcsak annak idején Goethéé – Itália. A mediterrán élmény és az antikvitás, a görög mitológia világa utáni sóvárgás jellemzi ezt a kisregényét is. A délolasz tengerparton, a valószínűtlen kék ég, a hófehér sziklák varázslatos környezetében élnek a szerelmi dráma hősei. Ulrich Huhl, a robusztus, nagy író, életszerető, különös érzékenységű szobrász húsz éve magányos, mert legjobb barátja elrabolta tőle szerelmét, Kättát. Az asszony, a szerelem nélküli magányban, „fagyott Dionüszosz”-ként, a művészi alkotásra is képtelen. „Tárgyakat csinálok azóta, nagyokat és kicsiket, magamnak és másoknak. Szobrokat? Azt csak akkor tud az ember, ha szeret.” – vallja barátainak. Amikor Ulrike, Kätta lánya megjelenik Huhl életében, szerelmének eleven mását látja benne, de Kätta megjelenésekor már az anyát, az igazi szerelmet választja. S ekkor – hosszú idő után – szobrot készít: a női figurában Kätta alakját és Ulrike fejét mintázza meg.