„Glorio ​harsányan elkezdett nevetni, és kijelentette, olyan mint erkölcs, erkölcsi, erkölcsileg, erkölcsös, jó ideje nincs forgalomban. így, pontosan így mondta, ezt az eszement kifejezést használta, hogy az erkölcs Pinkwell országban nincs forgalomban. No, de ezt csak közbevetőleg említettem. Egyelőre kora délután volt, szép nyugodtan leballagtunk a Főház lépcsőjén, kisétáltunk az utcára, majd elbúcsúztunk egymástól és én egyenesen hazamentem szállodai szobámba, hogy egy kicsit leheveredjek. Fáradt voltam, de főként kedvetlen. Rosszul éreztem magamat, sőt, egyre rosszabbul. Glorio minden kedvessége sem tudta elfeledtetni velem, bizonytalan – bár én inkább így fogalmaztam magamban, hogy „lebegő” – létezésemet Pinkwellben. A szállodában épp úgy, mint az utcán, de bárhová bementem, úgy éreztem magamat mint valami testetlen szellemlény. Eddig, hosszú életem során bárhová vetett is a sors, azonnal kapcsolatok sűrű szövevényében találtam magamat, rögtön kialakultak a vonzás és a taszítás erővonalai. Csak itt Pinkwelleben éltem úgy, mint valami lakatlan szigeten, ráadásul egy zsúfolásig telt lakatlan szigeten, ami tudom, bődületes kép-, azaz fogalomzavar, ennek ellenére állítom, hogy ez tény, no persze, pinkwelli tény!…" Az idézet Siklósi Horváth legújabb könyvéből való és a történet arról szól, hogyan nem lehet, és mégis, hogyan élnek a kétlábú-egyfejűek abban a bizonyos Pinkwell nevezetű országban.