Sebestyén Gábor: Terror C-Moll-ban

Hálózat, Budapest, 1988
142 oldal

„Amikor az egyik álarcos se szó, se beszéd arcul ütötte, Klein ugyanolyan lendülettel állcsúcson vágta. Valószínű, hogy valami régi impulzus meghagyásainak engedelmeskedett, a gyerekkori környezet becsületkódexének tett eleget, noha ez a becsületfogalom bosszantóan életidegennek hatott. Persze az álarcosok rúgásokkal, ökölcsapásokkal pillanatok alatt legyűrték. Klein, bár nem vesztette el eszméletét, még egy ideig fekve maradt. Bal szemét képtelen volt kinyitni, tarkója, gerince, szinte minden porcikája sajgott a fájdalomtól. Majd szép lassan feltápászkodott a földről, és vallatóira nézett. – Szóval, hajlandó lesz együttműködni velünk? – kérdezte az iménti hang. A fogoly jobbra-balra ingatta a fejét, mert a beszéd igen nagy nehézséget okozott neki. Majd mély levegőt vett és így szólt: – Mi történt a csoportom tagjaival? – Ők is a kezünkben vannak. Klein úgy érezte, mintha valóban áramütés érte volna. Még jobban kiverte a veríték. Mi lesz, ha Ildikó, Váraljai és Kőváry nem lesznek elég erősek? Vajon kibírják-e a megpróbáltatásokat? – Tehát láthatja, hogy a vegyületre rátettük a kezünket. Ugye meglepi? Most már ugye magának sem érdemes önfejűnek lennie. Mondja hát! Hajlandó együttműködni velünk?”