Szépirodalmi, Budapest, 1982
378 oldal · puhatáblás

„A szegénység a Sánta Ferenc szívében egyben a magyar népet is jelenti. A magyar épet, amely olyan iszonyú ideig élt a szegénységben, hogy Isten ellen való vétek több szegénység a számára, ha csak egy cseppnyi is” – Szabó Pál írta így, amikor Sánta Ferenc legelső novelláival, a Sokan voltunk-kal, a Kicsi madár-ral jelentkezett. És valóban: már az ötvenes évek legelső novellái is azt bizonyították, hogy elhivatott ember a szerző, olyan író, akinek megadatott látnia sötétet és ragyogást, földet és csillagot. S olyan ereje van, hogy lávákat érezni, tüzes alvilági folyókat, mikor épp csak egy kicsi öregember szól, vagy egy énekes kisgyerek mondogatja, amit kigondolt, és amit ki kell mondania…
Nagy utat tett meg azóta; regényei, filmje, a Farkasok a küszöbön című kötetben összegyűjtött újabb novellái – minden megjelent írása visszhangra talált. Az életadó fának, a szegényparaszti világnak növekedését, hajtásait követte tovább, s új témák is jelentkeztek közben, új hősökkel. Sánta ma már egyre inkább a mindnyájunkra érvényeset vizsgálja, azt, ami közös: a helytállást az emberi próbákon. Az igazat keresi újból és újból – egyre nagyobb súllyal, kristálytiszta logikával és szigorú tárgyilagossággal. Mintha valósággal szaggatnák hőseit, mintha tüzes vassal égetnék testüket-lelküket – mert nincs kímélet a számukra. S különösen nincs azok számára, akiket vállal, akiket szeret. Halálosan súlyos a harc, mindegyik novellájában gyötrelmes a próba, holott olykor nem több egy beszélgetésnél, terített asztal mellett, haragoszöld szőlősorok között…
Fájdalom, szégyen, erőszak és hazugság szorításában jelképessé tágulnak és végigrajzolódnak a lélek útjai, tökéletes pontossággal és tömény sűrűséggel. S mint ahogy lélegzetet veszünk, olyan csendesen szól arról, ami egyszerű és szép: az isteni adományról, hogy szeretni tudunk, hogy hitünk van, s hogy olykor jók is vagyunk. Ahogy Gyergyai Albert írja: „Miközben megvonnám Sánta Ferenc arcának legállandóbb vonásait – nyelvi varázsát, mesélő kedvét, komponáló, tömörítő, helyzetteremtő tehetségét, természetes ékesszólását, mely nem a retorikával, hanem a dialektikával rokon, úgy érzem, mindez csak függvénye, csak eszköze egy legfőbb tulajdonságának – csodálatos, erkölcsi érzékenységének.”